A jövő gitáros istenei – újabb könyv Géczi Lászlótól
2012-07-16 | hír
Május végén került piacra Géczi László könyve, a Nyitott Blues. Jóformán meg sem száradt a nyomdafesték a mű lapjain, a szerző A jövő gitáros istenei címmel újabb kötettel jelentkezett.A gitárosok istenítésének története 1965-ben kezdődött, amikor egy húsz éves fiatal angol gitáros olyan hatással volt a közönségre, hogy Londonban megjelentek a tűzfalakon és a metróban a Clapton is God (Clapton az isten) graffitik. A Lassúkezűnek becézett muzsikus abban az időben John Mayall Bluesbreakers-ében játszott. Eric Clapton rászolgált a rajongók istenítésére, odaadó szeretetére, hiszen a mára hetven felé közelítő művész pályafutása szinte azóta is töretlen. A jövő gitáros istenei című könyv azonban nem róla, még csak nem is a múlt és a jelen szerencsére még élő gitáros istenségeivel foglalkozik, hanem a legfiatalabb trónkövetelőkkel. A műben szereplő 33 (a szám a krisztusi korra utal) ifjú gitáros többsége a húszas-harmincas éveiben jár, mindössze néhányan vannak közülük, akik a negyvenes középgenerációt képviselik. Bár a blues, a blues-rock zenét általában férfiak művelik, ennek ellenére 7 szédítő tehetséggel megáldott hölgyről is olvashatunk az e-könyv és hagyományos papír alapú formában is kiadott kötetben.
hoati
X. Lábatlani Blues-Rock Fesztivál – Élő környezetben, élő zenével
2012-07-12 | koncertajánló
X. Lábatlani Blues-Rock FesztiválLábatlan, Gerenday Kert
2012. július 20-21.
Épp tíz esztendeje pattant ki a szájharmonikás Horváth Misi fejéből a gondolat, hogy a lábatlani Gerenday Kert szabadtéri színpadán egész estét betöltően, hamisítatlan blues muzsika szóljon. Mint tudjuk, minden kezdeményezés annyit ér, amennyit megvalósítanak belőle – így a 2003 óta az egykori Búcsúbál részeként szerénykedő dzsembori mára jócskán felértékelődött. Az azóta is évi rendszerességgel színpadra állított – immár önállóvá érett – produkció Lábatlani Blues-Rock Fesztivál néven nőtte ki magát keresett és népszerű eseménnyé.
Gazdag, színvonalas és ismét kétnapos program várja a blues szerelmeseit a Komárom-Esztergom megyei Lábatlanban. A jubileumi fesztivált az elmúlt kilenc év összegyűjtött relikviáiból (fotók, plakátok) álló tárlat indítja pénteken 17 órakor, emellett a szegedi illetőségű Pleskonics András blues-történész előadását hallgathatják meg az egybegyűltek. Este 7 órától immár a zenéé a főszerep, a szabadtéri színpadon a Blues And Roll, a Zsebrakéta, a Pribojszki Mátyás Band és a Muddy Shoes váltják egymást a minőségi muzsikálásban.
Szombaton érdemes már kora délután felkeresni a „tett helyszínét”, hiszen az érdekesnek ígérkező családi és gyermekprogramok mellett a gasztronómiai élvezeteknek is hódolhat a (nem csak) blues koncertre éhes nagyérdemű. Az alternatív programokat akusztikus háttérzene segíti: Fekete Jenő & Besenyei Csaba, Pesti Zoli, valamint az Ulbert – Gébert Project gondoskodik a hangulatos aláfestésről. A szabadtér mellett a Közösségi Ház is kinyitja kapuit, ahol Benkő Zsolt tart gitárkurzust, Nemes Nagy Péter blues-történész pedig szakmai előadással készül. A kellő mennyiségű szellemi (és persze biológiai) táplálék után 19 órától jöhet a fő program: a Benkő Zsolt, Garda Zsuzsa és Horváth Misi Triót a Jambalaya együttes követi, majd a Capriccio érkezik sztárvendégeivel, a Mini két meghatározó muzsikusával, Török Ádámmal és Németh Károllyal. Az estet egy fergeteges jammel a Borsodi Blue zárja, ahol a zenészek együtt ünneplik majd a jubileumi Blues-Rock Fesztivált.
A Leader pályázatnak és a támogatóknak köszönhetően a lábatlani rendezvény ingyenes. Mindenkit szeretettel várnak a fesztivál szervezői, illetve közreműködői!
Hegedűs István
Johnny Rawls: Soul Survivor
2012-07-06 | kritika
Bevallom, szeretem Johnny Rawls lemezeit. Mi több, nagy rajongója vagyok a Blues Music Awards díjas előadó munkásságának, ezért mindig örömmel veszem kezembe új kiadványait.Johnny Rawls zenei pályafutását Joe Tex és Z.Z. Hill együtteseiben kezdte. A 70-es évek közepén csatlakozott O.V. Wright zenekarához, majd a soul legenda halálát követően néhány évig Little Johnny Taylor-ral turnézott. Szólókarrierjét 1985-ben indította el, mellette stúdiózenészként és producerként is tevékenykedik. Aktuális albuma, a Soul Survivor immár ötödik a sorban, mely a Catfood Records gondozásában látott napvilágot. A korongon található számokat a Stax, Motown és Hi Records előadói által képviselt zenei világ jellemzi. A felvétel idején hatvanéves muzsikus valamennyi lemezén kifejezi tiszteletét mentora, O.V. Wright emléke előtt, ezt most az Eight Men, Four Woman című dallal teszi meg. A Drowning a Bob Trenchard - Sandy Carroll szerzőpáros kompozíciója, a fennmaradó számok Rawls és együttese tagjainak szerzeményei. Az egyetlen instrumentális darabban, a J.R.’s Groove-ban Johnny McGhee, Dan Ferguson és Andy Roman ízléses szólója követi egymást.
A Soul Survivor jól megírt, tisztességesen hangszerelt, kiváló zenészekkel feljátszott lemez, vitathatatlanul az év eddigi időszakának egyik, ha nem a legjobb soul-blues kiadványa.
Catfood Records, 2012
hoati
Grady Champion: Shanachie Days
2012-07-03 | kritika
Számos olyan előadó létezik, akik annak ellenére, hogy hosszú évek óta teszik a dolgukat, és a blues műfajt igen magas szinten művelik, itthon szinte teljesen ismeretlenek. Ilyen muzsikus a zenei pályafutása előtt bokszolóként és DJ-ként tevékenykedő Grady Champion is.A Mississippi államban született Grady Champion bemutatkozó lemeze, a Going Back Home 1998-ban került kiadásra. A szájharmonikás-énekes számára az ismertséget soron következő két albuma, a Payin' For My Sins és a 2 Days Short Of A Week hozta meg. Nevét ekkor már a jövő nagy reménységei, Shemekia Copeland és Shawn Pittman társaságában emlegették. Az átütő siker a 26. International Blues Challenge megnyerésével köszönt be. Zenekarával „Band” kategóriában a 110 nemzetközi induló közül az első, míg szóló előadóként a „Solo/Duo” kategóriában Matt Andersen mögött a második helyezést érte el. A siker eredményeképpen az Earwig Music ismét piacra dobta 2007 nyarán a 930 Blues Cafe-ban adott koncertje felvételét (Back In Mississippi Live At The 930 Blues Cafe). A tavalyi évben Dreamin’ címmel elkészített lemezét Soul Blues Album Of The Year címre jelölték a 33. Blues Music Awards-on. Legújabb korongja, a Shanachie Days a Shanachie Entertainment gondozásában kiadott albumairól (Payin' For My Sins, 2 Days Short Of A Week) nyújt válogatást. A háromszoros Grammy-díj nyertes Dennis Walker produceri felügyelete alatt rögzített szerzemények közül a Policeman Blues, a Roberta, a Love Is My Middle Name és a My Rooster Is King van a legnagyobb hatással az ember hangulatára, érzéseire.
Jómagam már a koncertlemeze megjelenése óta figyelemmel követem Grady Champion munkásságát. Mind a Back In Mississippi Live At The 930 Blues Cafe, mind a Dreamin’ kiváló alkotás, de korai felvételeit megismerve sem kellett csalatkoznom. Csak ajánlani tudom mindenki számára, hogy szerezze be a Cantonban élő muzsikus albumait.
GSM Music Group LLC, 2012
hoati
Sugar Blues - Blues nap a Lamantin Jazz Fesztiválon
2012-06-30 | kritika
Feldobod Fő tér, leesik jazz, mi az? Lamantin Jazz Fesztivál, hát persze. Még akkor is, ha az első sátras nap a bluesé volt szerdán. A gitár-szájharmonika kombó aznap este kiszorította a félhangokat, és erősítette a felhangokat. Sorvégénpont, Jordi Alba pedig elhúzott a szélen.Játsszunk el a gondolattal, hogy kibe futhat bele egy Lamantin-debütáns, mondjuk épp a blues napon? Az arcok ugyanazok szinte, mint kik voltak egy évvel ezelőtt. Sorvégénpont zsurnaliszták, beszédespólós életművészek, joviális családapák, kultúrsznobok és harsány hozzáértők, zenei ízlésüket szárnybontó fiatalok, fejbenmármegvanakép fotósok - ejtőznek, isznak, sztoriznak, de mindenikben közös a zene, és azon belül is a blues szeretete. Vagy nem, de most úgy tesznek.
Jordi Albá-nak még épp egy órája volt, hogy meghúzza a szélen, amikor becsekkoltunk a "sátorszájon", s még elkaptuk a Muddy Shoes koncert finisét. Vállaltan Sugar Blue-ra jöttünk, akit jó pár évvel ezelőtt már volt alkalmunk pár percre lefülelni a Padláson, az akkori Lamantin-szentélyben (micsoda remek akusztikájú koncerthelyszín volt az, kérem!). Reméltük, nem foghúzás után áll most színpadra, s nem szólózza le senki onnan, mint a már urban legend-ként terjedő fenti alkalom során. Az egészséges kíváncsiság tehát megfelelő fordulaton pörgött bennünk.
A herflis félisten koncertjét felvezető Hans Theessink-ről igazából annyit tudtunk, amennyi előzetesen mankóként landolt a mailboxunkban: a gitáros-szájharmonikás 'igazán szokatlan jelenség a blues és a roots music világában, holland létére bejárta ugyanis az összes blues-fesztivált, begyűjtötte a legnagyobb díjakat és meghódította a blues-rajongók szívét. Ehhez képest Bécsben él, már ha az évi kb. 200 koncertje mellett néha hazajut. Gitáros-énekesünket a 60-as években kapta el a blues-láz, mint akkoriban szinte mindenkit, számára azonban nem volt gyógymód. Első lemeze 1970-ben készült, melyet azóta 19 másik követett. A Derroll Adams-nek ajánlott „Banjoman" c. dal nemrég Grammy-jelölést is kapott. A 2009-es memphisi Blues Music Awards pedig - az akkor megjelent lemezét - az év legjobb akusztikus albuma díjra is jelölte! Eltéveszthetetlen gitárjátéka, zengő baritonja és karizmatikus színpadi jelenléte miatt Theessink olyan elismert blues&roots zenész lett, ami egy európai számára csak elvétve sikerül. Az amerikai Blues Revue, a világ vezető blues magazinja így nyilatkozott róla: A világ egyik legkiemelkedőbb country-gitárosa, meleg baritonja pedig megadja játékának a blues hangzást!"
Elvenni nem vettünk el belőle, hozzátenni pedig értelmetlenség lenne, talán csak annyit: megdolgozta szívünket a holland hobó, főként a Tom Waits -örökzöld Way Down in the Hole és a tradicionális Saint James Infirmary felemlegetésével. Mire koncert vége lett, Jordi Alba már terpeszes bemelegítést végzett...
Sugar Blue alakja a Theessink-koncert közepe táján olvadt először szemünk elé a sátorfélhomályban. Szépen átsétált a sorok között és senki nem vetődött elé, hogy maestro, itt írja alá. Bádigárd sem volt vele, mégis akadálytalanul eljutott a "zenészmelegedőig". Theessink nyomta a magáét, SB komótosan átsétált, a közönség pedig úgy fogadta el mindezt, mintha mindennapos lenne ez itt Szombathelyen. Ennyi erővel akár B.B. King is népszerűsíthette volna a közel 15-ször akkora költségvetésű Iseumi Szabadtéri Játékokat a főtér egyik márványkockáján. Kérdezi a T. Olvasó, mennyi az annyi? 12 milka a Lamantiné...
Jordi Alba már fél órája koptatta az oldalvonalat, amikor becsapott a zenei ménkő. Iszonyatos csépléssel és riffeléssel kaptunk olyan hangnyomást a hallás szempontjából verziófrissítésen átesett fülünkbe, hogy kapaszkodnunk kellett rendesen a színpad mellett. Sugar Blue zenekara komoly sújtásba fogott a hangszerekkel, és valljuk meg, nem gondoltuk volna még ekkor, hogy ezt a blokkot jobban hype-oljuk, mint a koncert további részét.
No de ki is Sugar Blue? Íme! "Első harmonikáját a nagynénjétől kapta, és mihelyt megtanult bánni vele, utcazenésznek állt. Első felvételei 1975 körül készültek olyan legendás muzsikusokkal, mint Brownie McGhee, Roosevelt Sykes, Victoria Spivey vagy Johnny Shines, majd a blues-zongorista Memphis Slim javaslatára Párizsba ment. Itt botlott a Rolling Stonesba, akik rögtön felkapták a fejüket újító hangjára. Több albumon és koncerten is dolgoztak együtt, sőt, a Stones marasztalni próbálta, de ő inkább saját zenekart alakított otthon, Amerikában. Sikere egyre nőtt, 1985-ben Grammy-díjat kapott a Montreux Jazz Festival-on felvett albumáért. Olyan zenészekkel játszott, mint Muddy Waters, B.B. King, Art Blakey, Lionel Hampton, Fats Domino, Ray Charles, Jerry Lee Lewis, Willie Dixon, Stan Getz, Frank Zappa, Johnny Shines vagy Bob Dylan. Leghíresebb felvétele a Rolling Stones 'Miss You' c. dalában található.
Blue híres virtuóz technikájáról és erős kifejezőképességéről, mellette pedig olyan energiát áraszt, hogy az erőművek csődbe mennek tőle! S ha ez még nem volna elég, énekel is: hangja mindenkit magával ragad, és önmagában is szenzáció lehetne... de persze ott az a zseniális harmonika!"
Nem akarjuk cáfolni a fentieket, ránk kissé fáradt benyomást tett SB. Zenekara meggyőzőbb volt nélküle, mint vele - számunkra legalábbis.
Jordi Alba a meccs feléhez ért, amikor elhagytuk a sátrat. Ő még akkor nem tudta, hogy neki ez csak a fele, mi viszont már igen, hogy nekünk ez a vége. Sorvégénpont.
Büki László 'Harlequin'
Forrás: Vaskarika, a kultúracél
A szerző koncertekről készült fényképei ide kattintva tekinthetők meg.
Szívből jövő blues – ismét itthon Little G Weevil
2012-06-28 | koncertajánló
A napokban érkezett haza, s az elkövetkező két hétben koncertekkel örvendezteti meg a blues szerelmeseit Little G Weevil.Utoljára az év elején, az új lemezével kapcsolatban („Van egy új generáció, ami reményt ad…”) foglalkoztunk az Egyesült Államokban élő és alkotó zenésszel. Azóta a „The Teaser” világszerte pozitív kritikákat kapott. Márciusban feljutott az amerikai Roots Music Report Top 50 Blues slágerlistájára, és a 30. helyen landolt, májusban a B.B. King’s Bluesville rádió slágerlistáján a 2. helyen szerepelt. Mindemellett az Egyesült Államok egyik vezető indie zenei magazinja, a Blurt (ez nem Blues magazin, ők szinte soha nem írnak bluesról), s a jazzre specializálódott DownBeat Magazine is foglalkozott az albummal. Európában is jó volt a fogadtatás: Franciaországban 1. volt a korong februárban, a német Bluesnews magazin pedig egy nagyon pozitív hangú kritikát írt róla. Az öreg kontinens első számú blues magazinja, az angliai Blues Matters! júliusban jelentet meg egy több oldalas interjút a lemez kapcsán.
Mindezek ismeretében csak mindenkit biztatni tudok, hogy menjen, s nézze meg a hazai fellépései egyikét.
Fellépések:
Little G Weevil
2012. július 10. - Budapest, Szimpla Kert
2012. július 11. - Budapest, Városligeti Sörsátor
2012. július 12. - Dunaújváros, Munkás Művelődési Ház
2012. július 13. – Szentendre, Új Művész Étterem és Kávézó
Little G Weevil Band
2012. július 06. - Paks, 20. Gastroblues Jubileumi Fesztivál
Little G Weevil & Horváth Misi
2012. július 03. - Vác, Bár-ka
A „The Theaser” CD a koncerteken megvásárolható lesz!
hcs
Brad Hatfield: Uphill From Anywhere
2012-06-25 | kritika
Brad Hatfield tinédzserkorában kezdett el gitározni. Huszonöt éves volt, amikor munkahelyi balesetet szenvedett, mely következtében kerekesszékbe szorult. A rehabilitációt követően a zenélésről nem mondott le, a gitárt egy másik hangszerre, a szájharmonikára cserélte.A bemutatkozó lemeze Uphill From Anywhere címmel idén tavasszal látott napvilágot. Az album repertoárjának nagyobbik részét saját és társszerzővel írt nóták alkotják. A magas színvonalat képviselő számok mellett megtaláljuk gitárosának, Jon Justice-nak két szerzeményét, valamint Son House és Blind Willie Johnson egy-egy dalának feldolgozását is. Az Ohióból származó Hatfield kiváló szájharmonikás, az énekhangja Bobby ’Blue’ Bland-dot és Joe Cockert juttatja eszembe. Zenekarában basszusgitáron Scot Hornick játszik, a dobos posztot pedig az a Michael Bram tölti be, aki Willie Nelson, Bob Margolin, John Popper és Joss Stone együtteseiből lehet számunkra ismerős. A billentyűs hangszereket édesapja kezeli - Bernie Hatfield leginkább a Somebody's Got To Lose-ban nyújtott teljesítményével nyűgözött le. A lemezen vendégzenészként működik közre Dave Gross és Dennis Gruenling.
Igen pozitív meglepetés részese voltam Brad Hatfield hanganyagát megismerve, amit szívesen teszek később is vissza a lejátszóba, de ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül.
Szerzői kiadás, 2012
hoati
Mary Bridget Davies: Wanna Feel Somethin’
2012-06-22 | kritika
Az elmúlt időszakban több, általam eddig ismeretlen előadó került a látószögembe. Közülük a Clevelandban született Mary Bridget Davies volt rám a legnagyobb hatással.Mary Bridget Davies első együttesét 2005-ben hívta életre. Még ugyanebben az évben 150 jelentkező közül kiválasztották a Janis Joplin életéről szóló musical, a Love, Janis főszerepére, majd 2007-ben egy újabb zenés játékban, az It Ain’t Nothin’ But The Blues-ban szerepelt. Az évtized végén Kansas City-be költözött, ahol elkészítette bemutatkozó lemezét, a Wanna Feel Somethin’-t. A tavaly megjelent album repertoárja az énekesnő és együttese által írt szerzeményekből, valamint feldolgozás nótákból áll. Az újraértelmezett dalok közül okvetlenül kiemelendő az Oasis zenekar Wonderwall című slágerének jazzes átirata. A 27. International Blues Challenge-n második helyezést elért Mary intenzív, érzelmektől fűtött énekét a Same Ol’ Blues-ban és a Gettin’ Stronger-ben figyelhetjük meg leginkább. A Your Kinda Love a Chicago blues egyik legnagyobb alakja, Muddy Waters stílusában íródott. A címadó számban Chris Hazelton lenyűgöző Hammond játékára kapja fel fejét a hallgató.
Csak remélni lehet, hogy minél többen felfedezik maguknak ezt a könnyen megszerethető produkciót, amelyen az előadótól a hangmérnökig mindenki profi munkát végzett.
Szerzői kiadás, 2011
hoati
Danny Bryant’s RedEyeBand: Night Life
2012-06-20 | kritika
Danny Bryant 1980-ban az angliai Roystonban született. Meglehetősen későn, tizenöt évesen kezdett el gitározni, de három esztendővel később már mesterien kezelte a hangszert. Az elmúlt időszakban együttesével, a RedEyeBand-del több teltházas európai turnét adtak, számos jelentős fesztiválon léptek fel sikerrel, szerezve ezáltal komoly rajongói bázist.Az első lemezét Watching You! címmel 2002-ben készítette el, míg a tavasszal kiadott koncertalbuma, a Night Life immár nyolcadik a sorban. A Hollandiában rögzített felvételen pályafutása majd valamennyi időszakából találunk dalokat. A harminckét éves fiú káprázatos gitártudását saját szerzeményei mellett három feldolgozás nótában (Master Of Disaster, My Baby`s A Superstar, Knockin` On Heaven’s Door) is megcsodálhatjuk. A RedEyeBand nevű trióban a basszusgitárt édesapja, Ken pengeti, a doboknál a bandához 2004-ben csatlakozott Trevor Barr ül. A Bryant család több tagja is kiveszi részét a zenekar körüli teendőkből, ugyanis a menedzseri feladatokat Danny édesanyja látja el, a felesége pedig a színpadtechnikáért felel a koncerteken. A kilenc számot tartalmazó CD két dallal (Acoustic Blues, Girl From The North Country) megfejelve DVD-n is kiadásra került.
A Live In Holland alcímmel megjelent lemez a Danny Bryant’s RedEyeBand korábbi albumainak megismerésére ösztönzi a hallgatót. Nagyon remélem, hogy egyszer élőben is láthatom majd ezt a formációt, addig is örülök, hogy ismét egy új kedvencet avathattam.
Jazzhaus Records, 2012
hoati
Bemutatkozó koncertet ad a Petenders
2012-06-18 | koncertajánló
Petenders
Budapest, Silenus Pub
2012. július 12.
A Petenders ötlete 2011 nyarán merült fel két zenész – a Jimi Hendrix műsorával sokakat lenyűgöző Petendi Tamás gitáros és Gyöngyösi Gábor billentyűs – beszélgetése során. Mindketten olyan zenekarra voltak éhesek, ahol felkészült és elhivatott zenésztársak között megszűnhet minden korlát és igazán jóízű, dögös zenét tudnak együtt alkotni. A kollégák megkeresésekor a fő koncepció a kompromisszum mentesség volt: a legjobb zenekarhoz a legjobb zenészekre van szükség. 2012-re felállt a végleges formáció, miközben gyűltek a műsor dalai is. A Petenders bemutatkozó koncertanyaga alapjaiban még a kortárs rhythm & blues jeles képviselőinek (Scott McKeon, John Mayer, Doyle Bramhall, Henrik Freischlader, Joe Bonamassa, Jonny Lang ...) dalaiból válogat, de természetesen friss saját nóták is hallhatóak a repertoárban.
A banda hangzásvilága az első közösen zenélt percekben kialakult már: a Petendi Tamástól megszokott, arctorzító gitárszólók, feszes tempók, harapós Fender Rhodes hangok és magas fokon izzó energia az első daltól az utolsóig.
A zenekar jelenleg is gőzerővel dolgozik az első lemezanyag összeállításán, melyből a július 12-i koncerten már kaphat némi ízelítőt a publikum.
A Petenders tagjai:
Megyeri Dániel – ének, perka
Petendi Tamás – gitár
Gyöngyösi Gábor – billentyűk, vokál
Baranyi Gergő – basszusgitár
Kató Bálint – dob, vokál
Budapest, Silenus Pub
2012. július 12.
A Petenders ötlete 2011 nyarán merült fel két zenész – a Jimi Hendrix műsorával sokakat lenyűgöző Petendi Tamás gitáros és Gyöngyösi Gábor billentyűs – beszélgetése során. Mindketten olyan zenekarra voltak éhesek, ahol felkészült és elhivatott zenésztársak között megszűnhet minden korlát és igazán jóízű, dögös zenét tudnak együtt alkotni. A kollégák megkeresésekor a fő koncepció a kompromisszum mentesség volt: a legjobb zenekarhoz a legjobb zenészekre van szükség. 2012-re felállt a végleges formáció, miközben gyűltek a műsor dalai is. A Petenders bemutatkozó koncertanyaga alapjaiban még a kortárs rhythm & blues jeles képviselőinek (Scott McKeon, John Mayer, Doyle Bramhall, Henrik Freischlader, Joe Bonamassa, Jonny Lang ...) dalaiból válogat, de természetesen friss saját nóták is hallhatóak a repertoárban.
A banda hangzásvilága az első közösen zenélt percekben kialakult már: a Petendi Tamástól megszokott, arctorzító gitárszólók, feszes tempók, harapós Fender Rhodes hangok és magas fokon izzó energia az első daltól az utolsóig.
A zenekar jelenleg is gőzerővel dolgozik az első lemezanyag összeállításán, melyből a július 12-i koncerten már kaphat némi ízelítőt a publikum.
A Petenders tagjai:
Megyeri Dániel – ének, perka
Petendi Tamás – gitár
Gyöngyösi Gábor – billentyűk, vokál
Baranyi Gergő – basszusgitár
Kató Bálint – dob, vokál
The 44’s: Americana
2012-06-15 | kritika
A dél-kaliforniai székhelyű The 44’s nevű zenekar 2007-ben jött létre. Az együttes tagjai, Johnny Main (ének, gitár), Tex Nakamura (szájharmonika), Mike Turturro (basszusgitár) és J.R. Lozano (dob) tapasztalt zenészek, akik már több formációban letették a névjegyüket.A megalakulása évében az International Blues Challenge-n negyedik helyezést elért csapat bemutatkozó lemeze, a Boogie Disease számos blues slágerlistán előkelő helyezést ért el. Soron következő albumuk, az Americana egy tipikus lemezindító szerzeménnyel, a tempós Hanging Tree-vel indul. A dal a zenekar és Kid Ramos közös száma, csakúgy mint a Pleading My Case, amelyben Elmore James szelleme kísért. A The Fabulous Thunderbirds és a The Mannish Boys együttesek tagjaként hírnevet szerzett muzsikus nemcsak társszerzőként, hanem gitárosként is közreműködött az albumon. Rajta kívül még a saxofonos Ron Dziubla (Rick Holmstrom, Lynwood Slim, Elmore James Jr.) kapott meghívást a felvételek rögzítésére. A saját, illetve a Kid Ramos-szal írt nóták mellett két feldolgozás, a You’ll Be Mine (Willie Dixon) és a Mr. Highway Man (Chester Burnett) is megtalálható a korongon.
A The 44’s az új lemezével magasra tette a lécet. Az Americana ellenállhatatlan, energiával teli, az elejétől kezdve a végéig kiválóan szórakoztató album, a blues rajongók nagy örömére.
Rip Cat Records, 2012
hoati
Mississippi Big Beat: Delta Disco
2012-06-12 | kritika
Gál Csaba és Oláh Andor a Dr. Valter & The Lawbreakers tagjaként játszott először együtt a kilencvenes évek elején. A nemzetközi hírnevet szerzett zenekar feloszlását követően külön utakon jártak, mígnem 2010-ben létrehozták a Mississippi Big Beat nevű formációt.Mostani együttesük bemutatkozó hanganyaga Delta Disco címmel a holland Black & Tan Records gondozásában látott napvilágot. A digitális formában megjelent lemezen a nemcsak Magyarországon, hanem a nagyvilágban is kuriózumnak számító nu blues hallható. A kortárs hangzású dalokban a Mississippi delta blues elektronikus alapokkal és effektekkel keveredik korlátokat nem ismerve. Az elektronikus zenei háttérről Máté Szabi és Dure voltak hivatottak gondoskodni. A régi és az új, az autentikus és a korszerű keresztezése, az arányok megtalálása remekül sikerült, hiszen egyik sem uralja a másikat. A 20-as és 30-as években született szerzemények feldolgozásai, valamint a saját számok közül megemlítendő a Big Mama’s Door, a Try Me One More Time és a Hurricane - ez utóbbi felvétel Bicskei Tibor által alkotott remixét is fellelhetjük a széles közönséget megcélzó albumon. A korong valamennyi dalában érződik a muzsikusok kísérletező, kalandozó énje, az egyéni, sajátos harmóniák, dallamok, ritmusok alkalmazása, amelyek mögött ott húzódnak az érzelmek, a szuggesztív kifejezés.
A Mississippi Big Beat lemeze négyszázötven munkaóra és „a részletekkel való végtelennek tűnő bíbelődés” után készült el. Úgy gondolom, hogy megérte a ráfordított idő és energia, amit a számos nemzetközi szaklapban megjelent pozitív hangvételű kritika is bizonyít.
Black & Tan Records, 2012
hoati
Steve Strongman: A Natural Fact
2012-06-10 | kritika
A kanadai Steve Strongman azon előadók sorát gyarapítja, akik a saját hazájukban komoly sikereket értek el, de amely muzsikusokat az Egyesült Államokban és Európában viszonylag kevesen ismernek. A gitáros, dalszerzőnek 16 éves korában kezdődött a zenei karrierje, s a 20-as éveiben már Kanadában, Európában és Dél-Amerikában turnézott. Ezen alkalmakkor olyan előadók előtt lépett fel, ill. olyan zenészekkel muzsikált, mint Buddy Guy, Jimmie Vaughan, Otis Clay, Jeff Healey, Sonny Landreth és Joe Cocker - hogy csak párat említsek. A 2007 óta megjelenő lemezei folyamatosan jó kritikákat kapnak, sőt 2009-ben a Hamilton Music Awards díjak odaítélésekor, a Blues Album Of The Year kategóriában, a Blues In Colour albuma az első helyen végzett. 2011-ben a Maple Blues Awards találta a legjobbnak a Guitar Player Of The Year kategóriában.Idén áprilisban jelent meg a 39 éves előadó negyedik lemeze. Az előzőekhez képest változott a zenei koncepció, hisz’ akusztikus hangszerekkel lett rögzítve a korong. A felvételekre Hamilton, Torontoban a Barn Window Studio-ban került sor (pár sáv kivételével), olyan zenészek közreműködésével, mint Alex Fraser (basszus), Dave King (dob), Jesse O’Brien (zongora) és Suzie Vinnick (ének). A produceri munkát Rob Szabo végezte, Ő a dalírásba is besegített. A korongon hallható muzsika jóval több, mint puszta értékőrzés. A számok amiket hallunk, azt a benyomást keltik, mintha már ismert klasszikusokat hallanánk. Mindez annak tudható be, hogy sikerült a blues lényegét megidézniük, s tették ezt úgy, hogy az egész nem tűnik „porosnak”. A kompozíciók változatosak, üdék, s cáfolják azt a (téves) tézist, hogy a blues egy introvertált műfaj. A lemez sok fénypontja közül, engem leginkább a The Mood, a Leaving, a Rockin’ Chair Blues és a You Do It To Yourself érintett meg.
Steve Strongman tehetségének egy másik, számunkra eddig ismeretlen oldalát villantja meg ezen az albumon, s munkásságának ismeretében bátran kijelenthetem, hogy életművének az egyik kiemelkedő darabja született meg.
Szerzői kiadás, 2012
hcs
Bemutatkozik a Fat Cat
2012-06-08 | beszélgetések
A Czibolya testvérpár alapította budapesti Fat Cat a ’60-as évek végi, ’70-es évek eleji blues-rock irányzatokból táplálkozik, de zenéjükben alkalmaznak pszichedelikus elemeket is. A rövid idő alatt jelentős mennyiségű kisebb-nagyobb klubot és több fesztivált is megjárt együttest hihetetlen színpadi energia jellemzi. Következőnek június 21-én az A38 Hajó tetőteraszán találkozhat velük a közönség.hoati: Lassan három éve annak, hogy testvéreddel, Péterrel megalakítottad a zenekart. Miért éppen ezt a nevet választottátok a bandának?
Czibolya Tamás: Ez egy igen sűrűn ismételgetett kérdés a zenekarral kapcsolatban. Miért pont Fat Cat? Van oka egyáltalán ennek a névválasztásnak? A helyzet az, hogy az első koncertünk előtt még az anonimitás áldásos leple alatt garázdálkodtunk, a programba viszont ugye írni kellett valamit. Igazi ipari szülés következett. A mai napig nem tudom, hogy áldjam vagy átkozzam-e magam az ötletem miatt, mindenesetre rajtunk ragadt név, a macska figura meg főleg.
h.: Hogyan definiálnád az együttes stílusát?
C.T.: A zenénk alapvetően a ’60-as évek végi, ’70-es évek eleji, ma már kissé elvontabbnak titulált blues-rock irányzatokból táplálkozik. Szerves részét képezi az egyre inkább domináló instrumentalitás, illetve - elvégre gitárzenéről van szó - minden zaj és zörej, ami egy régi startocasterből kihozható. Egy osztrák programfüzetben „Psychedelische Blues-Rock” zenekarként tüntettek fel bennünket. Szerintem, ez elég jól fedi a valóságot.
h.: A jelenlegi felállásotok a közelmúltban alakult ki. Mi tette szükségessé az énekes cserét? Milyen a közös munka Kőszegi Zsolttal?
C.T.: Őszintén szólva, sokaknak szemet szúrhatnak a sűrű tagcserék az énekes-, illetve dobos posztokon. A formáció mind a mai napig alakul, a maga módján képlékeny. Az öcsémmel ketten keressük az ideális utat és persze eközben rengeteg új tapasztalatot szerzünk. Minden váltásnak meg volt a maga oka, de úgy érzem a cserék - habár sosem egyszerűek - alapvetően előremutatnak.
Kőszegi Zsolt még januárban fogadta el a meghívásomat, mely - a közös munkán fellelkesülve - eleinte egy-két, végül pedig minden további koncertre szólt. Hazai viszonylatban, a megfelelő körök által igen elismert zenészről beszélünk, aki tényleg rászolgált a hírnevére. Zseniális hang, szeretek vele egy színpadon állni.
h.: Egy hozzátok hasonló fiatal zenekarnak milyen kihívásokkal kell szembenéznie?
C.T.: A hazai könnyűzene helyzete semmiképp sem rózsás. Abban az esetben, ha az ember ráadásul hozzánk hasonlóan, még rétegzenét is játszik, úgy ez hatványozottan igaz. A Fat Cat-tel most zömmel neves, a köztudatban igen jó megítélésnek örvendő klubokban játszunk, valamint külföldön is gyakran vannak fellépéseink.
Kevesen látnak csak bele, mennyi befektetett energia, milyen mennyiségű munka bújik meg akárcsak a legkisebb eredmény mögött is. Tapasztalataim szerint a magyar zenészek között borzasztó mértékű széthúzás uralkodik. Egymás segítése helyett a „ha nekem nem jó, másnak se legyen” alapú gáncsoskodás dominál. Minden tiszteletem azé a maroknyi emberé, akik néhanapján képesek még rácáfolni erre a szomorú realitásra.
h.: Számos magyarországi klub mellett Nyugat-Európában is felléptetek. Merre jártatok?
C.T.: Európa - mint olyan - afféle jelképes célkitűzéssé vált az elkövetkezendő időszakra. Hála a közösségi-, illetve videómegosztó oldalaknak, sokan találtak ránk és több megkeresést, meghívást is kaptunk. Idén, az őszi klubszezonban központunká újfent inkább Bécs válik, de az osztrák területeken túl egyéb kiruccanások is találhatóak már a 2012-es koncertnaptárunkban.
h.: A nyári fesztiválszezonban hol láthatnak benneteket az érdeklődők?
C.T.: Sajnos-szerencsére a nyarunk meglehetősen szellős ilyen szempontból. Műhelymunkák jellemzőek mostanában a zenekarra, felvételeket készítünk, jelentékeny mennyiségű újdonság várható az elkövetkezendő hónapokban. Erre az időszakra épp ezért csak néhány nagyobb budapesti koncerttel készülünk, ilyen lesz például a legközelebbi, június 21-én esedékes fellépésünk is az A38 Hajón.
hoati
Várpalotán az ős-Mini
2012-06-04 | koncertajánló
„A Kereszteslovag Gőzhajóra száll, aztán Vissza a városba!”- a szlogenben minden benne van, ami csak jellemezheti a négy évtizede alakult Mini formációt. Június 9-én Török Ádám és csapata két vendégzenekarral a várpalotai Sportcsarnokban ad nagyszabású koncertet.Az „ősrégi Bemrockpart 6” helyett most Várpalotára utazik a tavaly negyedik ikszet ünnepelő ős-Mini formáció. 2012. június 9-én, szombaton a fuvolalovag Török Ádám, a basszusgitáros Nagy István, a ritmusfelelős Németh „Nemecsek” Tamás, valamint az „Ördög billentyűse” Papp Gyula a Városi Sportcsarnokban lép színpadra, hogy egy estére felidézzék a hetvenes évek eleji hamisítatlan hippi-korszakot. Ekkoriban születtek, öntöttek „végleges” formát az olyan emblematikus saját dalok, mint a Kereszteslovag, a Gőzhajó, a Délelőtt, a Haloványkék gondolat, sőt, a Vissza a városba is. Korát évtizedekkel előzte meg az ős-Mini koncertek kihagyhatatlan darabja, a Papp - Török szerzőpáros által feldolgozott Bartók Béla népdalgyűjteményéből származó Román táncok, illetve az Este a székelyeknél, melyet az örökösök letiltottak a hanghordozókról.
A progresszív és az igényes muzsika kedvelői várhatóan több mint négy órán keresztül hódolhatnak kedvenc műfajuknak, hiszen két kitűnő (helyi) vendégegyüttes gondoskodik az „üzemi hőfok” beállításáról. A 19 órai kapunyitást követően, 19.30-kor a Gate zenekar, majd az Allman Brothers örökségét ápoló Filmore Est élesíti be hangszereit. Aztán az est hátralévő része a Minié, amely ebben az összeállításban, első ízben koncertezik Várpalotán.
A helyszínen pólók, a Mini együttes életét feldolgozó könyv, valamint a „nagy felállással” készült CD-k, hagyományos vinyl lemezek is megvásárolhatók.
Curtis Salgado: Soul Shot
2012-05-31 | kritika
Azt hiszem, nem járok messze a valóságtól, ha kijelentem: Curtis Salgado nemzedékének kiemelkedő alkotója, egy olyan előadó, aki mesteri tolmácsolásban szólaltatja meg az általa énekelt dalokat, legyen az a stúdióban vagy a színpadon.Az énekes, dalszerző, harmonikás a ’60-as évek végén kezdte a pályafutását, ezekben az években olyan zenekarokban játszott, mint a The Nighthawks, a The Robert Cray Band vagy a Roomful Of Blues. ’86-ban hozta létre a Curtis Salgado & The Stilettos formációt, majd ’91-ben jelent meg az első szóló albuma. Mindezek mellett tudni kell róla, hogy Ő volt az, akinek a biztatására John Belushi létrehozta a The Blues Brothers zenekart és a bandára jellemző összetéveszthetetlen karaktert, s az Ő részére dedikálta a csapat a ’78-as Briefcase Full Of Blues lemezét. Számtalan díjjal és elismeréssel büszkélkedhet, s az előző, 2008-as albumát négy kategóriában is jelölték a Blues Music Awards díjra.
Mindezek ismeretében kétkedve fogadtam, amikor a friss, Soul Shot című új albumát úgy harangozták be, hogy a legjobb az eddig készítettek közül. S, hogy kellett e csalódnom? Azt hiszem nem. Egy dögös, érzelmes, magával ragadó albumot hallhatunk, amelyben könnyedén keveredik a soul, a blues, a funk, a R & B és a lágyabb ballada a rockosabb tétellel. A komoly egészségügyi problémákon túlesett Salgado önfeledt előadását élvezhetjük. A négy saját szerzeményen kívül olyan szerzők munkái lettek itt megszólaltatva, mint Johnny "Guitar" Watson, George Clinton, Otis Redding vagy Bobby Womack. A kísérő zenészek (többek közt a Phantom Blues Band tagjai) már sokszorosan bizonyították hangszeres tudásukat, muzikalitásukat, így tökéletességében élvezhetjük a muzsikusok egymásra figyelő játékát, a harmóniák, a dinamika meglétét. Az oly sokszor hiányolt pillanat varázsa jelenik meg, érhető tetten a dalok hallgatása közben.
Csak remélni tudom, hogy a minőségi zene kedvelői közül sokan felfedezik ezt a remek, ambiciózus produkciót, amely az Alligator Records és az előadó kapcsolatának első darabja.
Alligator Records, 2012
hcs
Géczi László: Nyitott Blues
2012-05-24 | hír
Ha szereted a bluest, ezt a könyvet neked írták. A szerző szakíró, a zenei irányzat egyik legjobb hazai ismerője, a Rockháló szerkesztője. A blues pedig - Willie Dixon örökérvényű mondása szerint - a gyökér, a többi zene pedig a gyümölcs.A Publio kiadásában a napokban megjelent e-könyv Géczi László Fekete rhythm & blues fehérben című, 1994-es, ma már sehol nem kapható nyomtatott könyvének átdolgozott, kibővített és aktualizált változata.
A szerző a blues meghatározó egyéniségeinek portréit tárja elénk. Mint írja, ezek nem zenetörténeti tanulmányok, a tények sokaságának monotonnak tűnő felsorolását megpróbálta feloldani a művészek életének érdekességeivel, személyes élményei, érzései felidézésével. Szögezzük le, sikerrel, ez valóban nem egy száraz lexikon, olvasmánynak is jó. A legfontosabb mégis, hogy megismerhetjük a műfaj nagyjait.
A feketék R&B-ának számtalan árnyalata közül leginkább a chicagói városi blueszal foglalkozik, annak legismertebb képviselőit mutatja be röviden. Azért éppen őket (Muddy Waters, Sonny Boy Williamson, Howlin’ Wolf, Otis Spann, B.B. King …), mert nagyon sok fiatal brit zenésznek ők voltak a példaképei, tanítómesterei. Többen közülük az ötvenes évek végén, a hatvanas években rendszeresen felléptek Európában is.
Milyenek lettek a tanítványok? „Minden elfogultság nélkül” állítható, hogy azok, akik Alexis Korner, Cyril Davies, Graham Bond és John Mayall „zenetanodájából” kerültek ki, a R&B, majd pedig a rock műfaj legtehetségesebb, legsokoldalúbb zenészeivé váltak. A következő portrékban őket mutatja be, mint a blues két hullámának legjobbjait (Animals, Yardbirds, Them, Pretty Things, Rolling Stones …, illetve Chicken Shack, Cream, Taste, Savoy Brown …).
Ezeknek a zenekaroknak nem csak Európában volt óriási szerepük a műfaj felvirágoztatásában, hanem a tengerentúlon is erőt adtak a blueshullám fiatal képviselőinek és megmutatták, hogy a fekete R&B fehéren még szebben csillog. Találóak Joe Tex, amerikai énekes hálás szavai: „Ha nincs a nagy angol blues áttörés, ez a zene megszűnt vagy elhalványodott volna.”
Az ezt követő részben a szerző felvázolja a brit blues amerikai „visszacsatolását” az Allman Brothers Band, Johnny Winter, a Mountain, Stevie Ray Vaughan pályafutásán keresztül. Ezen kívül bemutat néhányat azok közül is (Paul Butterfield Blues Band, Canned Heat …), akik az európai „blues-dózistól” független, önálló utat jártak. Nem hagyható ki a könyvből a műfaj olyan besorolhatatlan óriása sem, mint Jimi Hendrix!
Miért éppen ezeket a zenészeket, illetve zenekarokat választottam? – teszi fel a kérdést a szerző ismertetőjében. Elhihetik, a bőség zavarával küszködtem, nagyon sokan vannak rajtuk kívül is, akiknek itt lenne a helyük, de hát ez egy szubjektív válogatás.
Géczi László hozzáteszi, könyvét elsősorban azoknak a fiataloknak ajánlja, akik csak a mai rockzenében tájékozottak, – vagy talán még abban sem – s szeretnének minél többet megtudni a műfaj múltjáról, megismerni a gyökereit. Reméli, hogy könyve elolvasása után kedvet kapnak majd felkutatni, beszerezni azokat a CD-ket, esetleg bakelit lemezeket, amelyekről ezt a nagyszerű zenét hallani lehet. A portrék végén található Ajánlott albumok listája ehhez próbál segítséget nyújtani. Abban bízik, hogy a blues és a rhythm and blues művészeinek megismerése után a fiatalok és a lélekben fiatalok sokkal igényesebbek lesznek a mai rockzenével szemben.
JT Coldfire: Always & Never
2012-05-18 | kritika
JT Coldfire a Texas állambeli Corpus Christiben született, majd húsz évesen New Yorkba költözött, ahol hosszú esztendőkön át stúdiózenészként dolgozott. A Világkereskedelmi Központ ikertornyai elleni terrortámadás után döntött úgy, hogy Austinban telepedik le. A szólókarrierje beindítása óta évi kétszázötven koncertet ad, van úgy, hogy egy nap három alkalommal is fellép, ilyenkor azonban nem ismétli meg ugyanazt a számot kétszer.A 2008-ban elkészített lemeze, a Crazy Sun megjelenését követően lehetősége adódott Svédországban turnézni. A skandináv országban barátságokat is kötött, amelynek köszönhetően svéd stúdióban, svéd zenészek közreműködésével került rögzítésre legújabb albuma, az Always & Never. A CD központi dala az I’m The Best Thing You Ever Had című lassú blues. Valahányszor meghallgatom ezt a szerzeményt, a hideg futkos a hátamon. Nem lehet érzelmek nélkül elmenni az Anna-Carin Borgstrommal előadott duett, a Let’s Go For A Drive vagy a lemez egyetlen akusztikus tétele, a Feelin’ The Music mellett sem. Az ezerarcú Coldfire az It’s Alright With Me-t George Thorogood stílusában adja elő, míg a Party Lovin Pappa-val az ’50-es évek rock ’n’ rollját idézi meg. Tökéletes zárószám a Tired Man’s Blues, melyet Clas-Goran Dahlberg tangóharmonika játéka tesz emlékezetessé.
A lassan húsz éve a pályán lévő texasi muzsikus friss albumával kiváló időtöltésről gondoskodik. Az egyetlen negatívum, amit felhozhatok a CD-vel kapcsolatban, az a hosszúsága, ugyanis a tizenegy dal játékideje alig több mint fél órát tesz ki.
Crazy Sun Publishing, 2012
hoati
Átadták a Blues Music Awards díjait
2012-05-11 | hír
Tegnap átadták a 33. Blues Music Awards díjait. Nagyszabású gála keretein belül huszonhat kategóriában jutalmazzák a legjobbak teljesítményét. A díjátadóra a memphis-i Cook Convention Centerben került sor.A díjazottak:
Acoustic Album
David Maxwell & Otis Spann: Conversations in Blue
Acoustic Artist
Eric Bibb
Album Of The Year
Tedeschi Trucks Band: Revelator
B.B. King Entertainer
Tab Benoit
Band
Tedeschi Trucks Band
Best New Artist Debut
Samantha Fish: Runaway
Contemporary Blues Album
Tab Benoit: Medicine
Contemporary Blues Female Artist
Susan Tedeschi
Contemporary Blues Male Artist
Tab Benoit
DVD
Ruthie Foster: Live At Antone's (Blue Corn)
Gibson Guitar Award
Derek Trucks
Historical AlbumHowlin' Wolf: Smokestack Lightning/The Complete Chess Masters 1951-1960 (Chess)
Instrumentalist - Bass
Biscuit Miller
Instrumentalist - Drums
Chris Layton
Instrumentalist - Harmonica
Charlie Musselwhite
Instrumentalist - Horn
Terry Hanck
Instrumentalist - Other
Sonny Rhodes (Lap Steel Guitar)
Koko Taylor Award (Traditional Blues Female)
Ruthie Foster
Pinetop Perkins Piano Player
Marcia Ball
Rock Blues AlbumJoe Bonamassa: Dust Bowl
Song
Johnny Sansone: The Lord Is Waiting, The Devil Is Too (Johnny Sansone: The Lord Is Waiting And The Devil Is Too)
Soul Blues Album
Bobby Rush: Show You A Good Time
Soul Blues Female Artist
Denise LaSalle
Soul Blues Male Artist
Curtis Salgado
Traditional Blues Album
Billy Boy Arnold, John Primer, Billy Branch, Lurrie Bell, Carlos Johnson: Chicago Blues A Living History The (R)evolution Continues
Traditional Blues Male Artist
Charlie Musselwhite
hoati
Thorbjorn Risager: Dust & Scratches
2012-05-06 | kritika
Thorbjorn Risager egyike a legismertebb és legsikeresebb dán blues előadóknak. A pályafutását 2003-ban kezdő muzsikus ez idáig tizenöt országban koncertezett, lemezei rangos jelöléseket és díjakat kaptak, felvételeit a világ hatvanöt rádióállomása játszotta.Friss albuma, a Dust & Scratches a korábbi CD-ihez hasonlóan a skandináv országokbeli zenészek felvételeinek kiadására szakosodott Cope Records gondozásában jelent meg. A lemezen saját szerzeményei, valamint a gitáros Peter Skjerning két száma, a More és az All Your Dollars található - ez utóbbi muzsikus Svein Erik Martinsent váltotta Risager hattagú kísérőegyüttesében. Remek egyéni megoldások és csodálatos zenekari összjáték jellemzi az elhangzó dalokat, melyek közül az On My Way bejutott az International Songwriting Competition döntőjébe. A gitáros-énekes számára nem ismeretlen az e fajta megmérettetés, hiszen előző albumának, a Track Recordnak a nyitószáma, a Rock 'N' Roll Ride 2010-ben harmadik helyezést ért el a világ legrangosabb dalszerző versenyén. A korongon afféle kakukktojásként egy duó felvétel, az In The Back Of My Mind is helyet kapott.
Kiemelkedő előadói kvalitás, remek kompozíciók és osztályon felüli hangzáshűség - ezek képesek sikerre vinni egy produkciót. Thorbjorn Risager utolsó lemeze mind a három említett feltételnek maradéktalanul megfelel.
Cope Records, 2011
hoati
