Világsztárokkal lép fel Dániel Balázs
2013-10-24 | koncertajánló
A tavalyi nagy siker után idén ismét megrendezi győri fesztiválját Dániel Balázs boogie woogie zongorista. A tehetséges fiatal zenész decemberi koncertjeire azonban már most elkelt minden jegy, de kis szerencsével még lehet belépőt szerezni a fergeteges show-ra.Dániel Balázst egyre kevesebb embernek kell bemutatni, a győri fiatal és az általa képviselt stílus egyre szélesebb körben vonzza a rajongókat. A tehetséges zongorista mindössze 23 éves, de már évekkel ezelőtt kiérdemelte a boogie woogie hazai nagykövete címet, szülővárosát pedig a boogie legújabb fellegvárává emelte. Balázs életét tíz éve az imádott stílus határozza meg, a tehetség és a szorgalom pedig meghozta gyümölcsét: rangos nemzetközi fesztiválokon fordul meg, világszerte elismert nevekkel zenél egy színpadon. Idén többek között Ausztriában, Angliában, Svájcban és Németországban játszott, például Hamburgban, ahol az az Axel Zwingenberger és Vince Weber tartanak fesztivált 1988 óta, akik a kontinensen meghonosították a boogie woogie-t. „Ide a műfaj leghíresebb képviselőit hívják, megtiszteltetés, hogy ott játszhattam” - árulta el Balázs, akinek meghívására több mint egy tucat országból érkeztek már fellépők Győrbe. Korábbi boogie woogie- és bluesestjei akkora sikert arattak, hogy tavaly háromnapos fesztivállá bővítette az eseményt.
Győr az ország boogie woogie fellegvára
Az idei, 6. Boogiefeszt - Győri Nemzetközi Boogie Woogie Fesztiválon is több világsztárt sorakoztat fel. A folyók városába érkezik Nicolle Rochelle amerikai énekesnő, aki a sanzonoktól kezdve a jazzen és swingen át a bluesig számos műfajban otthonosan mozog. Három külföldi zenészt is vendégül lát Balázs: Siggi Fassl Ausztriából érkezik, aki a világhírű Mojo Blues Band gitárosaként a nemzetközi bluesélet meghatározó alakja. Richie Loidl szintén Ausztriából jön hozzánk, aki egyedi játékával és énekével biztosan felrázza a közönséget, ő földön, vízen és akár levegőben is zongorázik. A fiatal generációt a német Andi Heinrich képviseli majd. A koncerteket ismét táncosok színesítik, ezúttal egy norvég pár ropja, a műfaj legjobbjai, többszörös világbajnokok. Természetesen Balázs triója is fellép, azaz a zongora kiegészül dobbal Koch Barnabás, illetve bőgővel Zink Ferenc révén, valamint idén is érkeznek meglepetésvendégek.
A program egy ingyenes koncerttel indul december 12-én, Balázs az Árkádban Boogie Christmas néven koncertezik az adventi forgatagban. Másnap a Hotel Konferenciában folytatódik a fesztivál egy kötetlen bulival, ahová a régi idők Amerikájának hangulatát varázsolja a Hungaria Tribute zenekar, melynek a győri zongorista is tagja. A hangulatot a fesztivál többi fellépője is fokozza majd. Szombaton oktatást tartanak a világbajnok táncosok az érdeklődőknek, este pedig a Richter Teremben veszi kezdetét a fergeteges Boogie Show, a fesztivál nagykoncertje. A kétrészes műsorban a vérbeli blues-számoktól kezdve a virtuóz négy-, hat- vagy nyolckezes boogie-őrületig minden megtalálható. A show késő estétől az El Pasóban folytatódik, ahol hajnalig tartó afterpartyn találkozhat a közönség az összes fellépővel.
A decemberi fesztiválra akkora az érdeklődés, hogy már most elfogytak a jegyek, de a várólistára még fel lehet iratkozni. Dániel Balázzsal azonban addig is találkozhat a közönség, október 26-án fellép triójával a győri Aréna étteremben és csatlakozik hozzájuk Szabó Tamás szájharmonikás is, akit már ismerhet a nyugat-dunántúli város közönsége a nyári, Széchenyi téri koncertről. „Nagyon sajnálom, hogy nem jöhet el mindenki a fesztivál eseményeire, aki szeretne, de a 26-i est vendégei közül két szerencsés az ottani sorsoláson nyerhet jegyet a Richter termi show-ra” - mondta el a zongorista. Hogy a jövőben első kézből értesülhessenek az érdeklődők a fesztiválról, hangsúlyozta, hogy a Boogiefeszt első számú tájékoztatási felülete a www.boogiefeszt.hu honlap. Itt fel lehet iratkozni hírlevélre is, mellyel folyamatosan tájékoztatja a közönséget a koncertekről és eseményekről. „Már szervezem a jövő évi fesztivált is. A hatalmas igény „kezelésére” megoldásként nem a jelentős jegyáremelést szeretném választani, mert továbbra is távlati célom a műfaj egyre szélesebb körben való megismertetése és megszerettetése minden kedves érdeklődővel. Ezért azon dolgozom, hogy az összes feltétel teljesülése esetén 2014-ben bővíteni tudjuk a fesztivált még egy Richter termi előadással. A kezdetektől fogva a műfajt a külföldön tapasztalt magas színvonalon hozom Győrbe, örülök, hogy a város vezetése is maximálisan támogat ebben, és külön köszönöm, hogy minden évben dr. Somogyi Tivadar alpolgármester úr vállalja a fesztivál fővédnökségét” - fejtette ki.
„Meghalt a gitáros, felszállt ezer lepke...”
2013-10-17 | hír
Közúti balesetben vesztette életét Pribil György dalszerző, előadóművész, a blues és rock műfajok kivételesen invenciózus gitárosa. 46 éves volt.Ezt is le kell írnia valakinek, de pont nekem? Bár a halál sem válogat, hát még a média; a szakmai orgánumok kivételével ugyan lesz-e felület, hol egy kismarosi frontális karambol vonatkozásában, túl a száraz adatokon, a nem mindennapi tehetség kerül említésre?
Pedig tények akadnak a tálentum kapcsán is. Például, hogy nem tudja a jobb kéz, mit akar a bal. Valamit nagyon, mert balkezesként gitárért nyúlni eleve komoly hendikep: sem az instrument, sem a tanár, sem a világ nem akarja, csak az adottság boldog, boldogtalan tulajdonosa. De ő igazán! Jobb híján autodidakta módon sajátítja el az alapokat, mígnem a kiválasztott tárgy egyszerre lesz test és lélek része, ötödik végtag, harmadik szem. Készséggé fejlődik a képesség, no meg az öntudat, a szuverenitás mindent felülíró vágya.
Mert „mit tehet egy szegény srác, azonkívül, hogy egy rock and roll bandában énekel?" Gitározik – válaszol Mick Jagger felvetésére Keith Richards a Rolling Stones dalszerzője, vagy negyven éve szaggatva a Street Fighting Man fenyegető alaptémáját. Egyszerre minden a helyére kerül! Talán több teret is foglalva a lehetségesnél...
Hiszen, az ismeretlenül is ismerős mentor egy másik dimenzió szabadságát élvezi, értékrendje alkalmazhatatlan a kelet-európai kocsmaszínpadok valóságában, így hiába a díjak, elismerések, a tucatnyi sorlemez, a struktúra összeomlik, maga alá temetve az ideát. Módosulnak a pályák és az érdekek, ritkulnak a telefonok, és a kémia elillan. Immáron végleg.
Nem tudom, lesz-e kollektív memória megőrizni azt, aminek lényege dokumentálhatatlan? A megszállottság energiáit, a hajnali ködben felváltva rohanást a mikrobusz előtt, nehogy az árokban kössön ki a zenekar, a szűnni nem akaró kreativitást, ahogy a dallamok angol halandzsával, de életre kelnek kazetták százain, a tökélyre fejlesztett hangzást, mikor húsz órán keresztül egyetlen akkordért folyik a küzdelem, a karmesteri titulust, mert a sörös rekeszekből tákolt alkalmi színpad is a világ közepe, és egyáltalán; a naiv, életképtelen, kompromisszumot nem ismerő, de mégis tiszteletet parancsoló heroizmust! Lesz-e?
Nem tudom. De boldog vagyok, hogy megpróbálhattam feje tetejére állítani a rendszert, és ez a szerzőtársam nélkül nem ment volna. Megtiszteltetés, hogy együtt dolgozhattam vele. Nyugodjék békében.
Szöveg: Novák Péter, fotó: Császár Márta (Kifra)
Forrás: Kultúrpart
Blueskocsma archív sajtóanyagok
2013-10-15 | hír
A harminc éve megnyílt Blueskocsmáról eddig Nemes Nagy Péter, Kováts Katalin és Szabó Tamás visszaemlékezését tettük közzé. Most két archív sajtóanyag, az első estéről az időközben megszűnt ifjúsági hetilapban, a Magyar Ifjúságban, és 1987 júniusában, a KISZ KB ifjúságpolitikai lapjában, a Stafétában megjelent írás olvasható el oldalunkon. Ez utóbbi, mint később kiderült, lehetett volna akár a Blueskocsma nekrológja is.
Egy este a Blues-kocsmában
Az ember megannyi megélt próbálkozás után már teli van előítélettel (intellektuális csömörrel), midőn egy új - úgynevezett - kulturális eseményről hall, mert ugye itt újra a „szabad idő kulturált eltöltéséről” van szó. Így: eleve gúnyosan, cinikusan áll hozzá a dolgokhoz.
A puding próbája… Megettük. Amikor a Blues-kocsma (szeptember 17-én a Kassák Klubban) késő este bezárt, a partvisok nemcsak a cigerettahamut, hanem az előítéletek roncsait is eltakarították a parkettáról. Mert a Blues-kocsma hat óra alatt Eseménnyé nőtte ki magát. Eseménnyé tette Bodonyi Attila (zenész) örökös házigazda és barátainak remek, örömteli zenélése, valamint Rózsa Péter (riporter) szenvedélyes vitája Csörsz István íróval a mai magyar fiatalságról. Vélhetnénk: a közönség csak ült, hüppögött, magában mondott véleményt, s nem vállalt föl egy görcs nélküli, nyílt és aktív vitatkozó szerepet, és így megint - idősebbek - beszéltek róla, mondták el, hogy neki miféle gondjai és bajai is vannak. Csakhogy… Az ócska kocsmáktól különbözve: az asztaltársaságok egymás felé fordultak, és ritkán látott, halott és megélt vita alakult ki. S ettől lett az esemény - Esemény. A közönség miatt nem mondható el, hogy a blues és a beszélgetés kényszerházassága volt ez az este. Mert itt a különböző „műfajú” önkifejezési formák találkoztak (nemritkán azonos közérzeteket „énekelve meg”): segítették és kiegészítették egymást. E kettős „médium” adott és ad progressziót és jövőt a kéthetenként a Kassák Klubban kinyitó Blues-kocsmának.
(gulyás)
Matematikus blues
Bodonyi Attila 1954. július 23-án született Tiszavasváriban. 1979-ben végzett a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem matematika szakán. 1980 decemberében állandó vendége volt a Hobo Blues Bandnek, 1982 elejétől a zenekar tagja lett. 1983 szeptemberében ezzel párhuzamosan önálló műsorral jelentkezett, megszervezte a Kassák Klubban a blueskocsmát. 1984 őszén kivált a HBB-ből.
Öles betűk hirdetik a Szakszervezetek Fővárosi Művelődési Házának falán, hogy (minden pénteken) újra működik a blueskocsma, melynek házigazdája Bodonyi Attila.
- Attila, van olyan művelődési ház, ahonnan nem rúgtak még ki kocsmástul, bluesostul?
- Persze. Ahol nem voltam.
- Nem értem, mi a gond. Üzletnek nem rossz, a rendezők szolidabb melót ki sem foghattak volna maguknak.
- Ezt a népművelőnek kéne kifejtened.
- Azt sem mondhatod, hogy a műfajjal lenne a bajuk, a Kassák klubban azóta is rendszeresen föllép a rhythm and bluest játszó Tengs-Lengs.
- A Kassákból az előző klubvezető távozása után nekem is el kellett jönnöm. A Lágymányosi Közösségi Házban az elemi föltételeket sem biztosították: baj volt erősítéssel, rendezéssel egyaránt.
- Miért fogtál bele ebbe a vállalkozásba?
- Olyan helyet kerestem, ahol saját bluesaimat játszhatom, s emellett ehhez az életérzéshez közel álló produkcióknak is teret adhatunk; Cseh Tamás, Vallai Péter is szerepelt itt, meg mások mellett ír népzenészek s a nyugatnémet Hans Blues and Boogie. Lehetőséget kaptak és kapnak „névtelenek” is; közönség előtt derüljön ki, tehetségesek-e vagy sem. Ma már ez az egész jóval több, mint aminek indult.
- Tudsz róla, hogy másutt is működik már blueskocsma?
- Igen.
- Tehetik, hiszen a név nincs „levédve”.
- A blueskocsmának kialakult egy imágója. Folytatnom kell, hogy ne kerüljön avatatlan kezekbe a dolog. Számomra a saját műsorom a fontos, de még magamat sem tudom menedzselni. Nekem a blueskocsma nem üzlet.
A színem megjelenik az Udvari Bolondok nevet viselő együttes, Attila elsiet. Hol a színfalak mögül bukkan elő, hol a technikusok kalitkájából. A tradicionális bluesokat és a hatvanas évek blues-rockját bemutató zenekar programja után Nemes Nagy Péter „bluesológus” kiselőadását hallgathatják az érdeklődők. Füstölnek a cigik, folynak a sörök. A falról Ecsődi Ákos Gyöngysoros hölgye néz le ránk megbocsátón. Festett nyugalmát nem zavarhatják meg Bodonyi Attila opuszai sem. A lassú, elbeszélő nyitószám után (Kéne már egy blues) Robert Johnson klasszikus balladája, az Én és a Sátán következik.
Mintha Kerouac Útonjának figurái ülnének a nézőtéren; a csavargások, stopozások élménye egyszerre közös és egyedien magyar. Az Újévi blues története sem kötődik helyhez. A megfogalmazott hangulat egy hamburgi lakásban éppúgy átélhető, mint egy pestlőrinci családi házban. A blues a kiábrándultság és fájdalom eszperantója. Lehet személyes indulatokat közvetítő kesergés, mint Attila Matematikus bluesa, de szólhat a munkásszállók kéthetente-havonta „ingázóiról” is, mint a Mátészalka blues. Tömör dalok ezek, nincs bennük helye fölösleges locsogásnak. Célratörő és nyílt beszéd Robert Johnson Kicsi, vörös és forró című éneke is. Félreérthetetlenül kétértelmű a téma, akárcsak a következő darab (32 - 20) szójátékai, utalásai. Végül gitárját letéve, csak szájharmonikával kísérve önmagát, Attila elénekli a beatirodalom egyik legfontosabb versét, a Leples Bitangot.
Az Udvari Bolondok tagjai érkeznek, beszállnak néhány dal erejéig az örömzenébe. Bodonyi Attila ezúttal basszusgitárt akaszt a nyakába, már nyomják is a Stormy Monday-t. Tény, hogy az itt előadott számok nem kerülnének föl a legprecízebben hangszerelt dalok listájára, de nem is ez a lényeg. A gitárral feleselgető szájharmonika mögött pontosan zakatol a dob, szokatlanul dallamosan brummog a basszus. Egy körre beugrik Vas Zoltán is, tanúbizonyságát adva nem mindennapi képességeinek. Nincs csápolás, műextázis, verekedés, üvegdobálás. Csak blues.
Tizenegy óra előtt öt perccel a házigazda a jövő heti viszontlátás reményében köszön el a publikumtól.
Hetesi Péter Pál
Köszönjük Nemes Nagy Péternek, hogy a sajtóanyagokat rendelkezésünkre bocsátotta az archívumából.
Egy este a Blues-kocsmában
Az ember megannyi megélt próbálkozás után már teli van előítélettel (intellektuális csömörrel), midőn egy új - úgynevezett - kulturális eseményről hall, mert ugye itt újra a „szabad idő kulturált eltöltéséről” van szó. Így: eleve gúnyosan, cinikusan áll hozzá a dolgokhoz.
A puding próbája… Megettük. Amikor a Blues-kocsma (szeptember 17-én a Kassák Klubban) késő este bezárt, a partvisok nemcsak a cigerettahamut, hanem az előítéletek roncsait is eltakarították a parkettáról. Mert a Blues-kocsma hat óra alatt Eseménnyé nőtte ki magát. Eseménnyé tette Bodonyi Attila (zenész) örökös házigazda és barátainak remek, örömteli zenélése, valamint Rózsa Péter (riporter) szenvedélyes vitája Csörsz István íróval a mai magyar fiatalságról. Vélhetnénk: a közönség csak ült, hüppögött, magában mondott véleményt, s nem vállalt föl egy görcs nélküli, nyílt és aktív vitatkozó szerepet, és így megint - idősebbek - beszéltek róla, mondták el, hogy neki miféle gondjai és bajai is vannak. Csakhogy… Az ócska kocsmáktól különbözve: az asztaltársaságok egymás felé fordultak, és ritkán látott, halott és megélt vita alakult ki. S ettől lett az esemény - Esemény. A közönség miatt nem mondható el, hogy a blues és a beszélgetés kényszerházassága volt ez az este. Mert itt a különböző „műfajú” önkifejezési formák találkoztak (nemritkán azonos közérzeteket „énekelve meg”): segítették és kiegészítették egymást. E kettős „médium” adott és ad progressziót és jövőt a kéthetenként a Kassák Klubban kinyitó Blues-kocsmának.
(gulyás)
Matematikus blues
Bodonyi Attila 1954. július 23-án született Tiszavasváriban. 1979-ben végzett a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem matematika szakán. 1980 decemberében állandó vendége volt a Hobo Blues Bandnek, 1982 elejétől a zenekar tagja lett. 1983 szeptemberében ezzel párhuzamosan önálló műsorral jelentkezett, megszervezte a Kassák Klubban a blueskocsmát. 1984 őszén kivált a HBB-ből.
Öles betűk hirdetik a Szakszervezetek Fővárosi Művelődési Házának falán, hogy (minden pénteken) újra működik a blueskocsma, melynek házigazdája Bodonyi Attila.
- Attila, van olyan művelődési ház, ahonnan nem rúgtak még ki kocsmástul, bluesostul?
- Persze. Ahol nem voltam.
- Nem értem, mi a gond. Üzletnek nem rossz, a rendezők szolidabb melót ki sem foghattak volna maguknak.
- Ezt a népművelőnek kéne kifejtened.
- Azt sem mondhatod, hogy a műfajjal lenne a bajuk, a Kassák klubban azóta is rendszeresen föllép a rhythm and bluest játszó Tengs-Lengs.
- A Kassákból az előző klubvezető távozása után nekem is el kellett jönnöm. A Lágymányosi Közösségi Házban az elemi föltételeket sem biztosították: baj volt erősítéssel, rendezéssel egyaránt.
- Miért fogtál bele ebbe a vállalkozásba?
- Olyan helyet kerestem, ahol saját bluesaimat játszhatom, s emellett ehhez az életérzéshez közel álló produkcióknak is teret adhatunk; Cseh Tamás, Vallai Péter is szerepelt itt, meg mások mellett ír népzenészek s a nyugatnémet Hans Blues and Boogie. Lehetőséget kaptak és kapnak „névtelenek” is; közönség előtt derüljön ki, tehetségesek-e vagy sem. Ma már ez az egész jóval több, mint aminek indult.
- Tudsz róla, hogy másutt is működik már blueskocsma?
- Igen.
- Tehetik, hiszen a név nincs „levédve”.
- A blueskocsmának kialakult egy imágója. Folytatnom kell, hogy ne kerüljön avatatlan kezekbe a dolog. Számomra a saját műsorom a fontos, de még magamat sem tudom menedzselni. Nekem a blueskocsma nem üzlet.
A színem megjelenik az Udvari Bolondok nevet viselő együttes, Attila elsiet. Hol a színfalak mögül bukkan elő, hol a technikusok kalitkájából. A tradicionális bluesokat és a hatvanas évek blues-rockját bemutató zenekar programja után Nemes Nagy Péter „bluesológus” kiselőadását hallgathatják az érdeklődők. Füstölnek a cigik, folynak a sörök. A falról Ecsődi Ákos Gyöngysoros hölgye néz le ránk megbocsátón. Festett nyugalmát nem zavarhatják meg Bodonyi Attila opuszai sem. A lassú, elbeszélő nyitószám után (Kéne már egy blues) Robert Johnson klasszikus balladája, az Én és a Sátán következik.
Mintha Kerouac Útonjának figurái ülnének a nézőtéren; a csavargások, stopozások élménye egyszerre közös és egyedien magyar. Az Újévi blues története sem kötődik helyhez. A megfogalmazott hangulat egy hamburgi lakásban éppúgy átélhető, mint egy pestlőrinci családi házban. A blues a kiábrándultság és fájdalom eszperantója. Lehet személyes indulatokat közvetítő kesergés, mint Attila Matematikus bluesa, de szólhat a munkásszállók kéthetente-havonta „ingázóiról” is, mint a Mátészalka blues. Tömör dalok ezek, nincs bennük helye fölösleges locsogásnak. Célratörő és nyílt beszéd Robert Johnson Kicsi, vörös és forró című éneke is. Félreérthetetlenül kétértelmű a téma, akárcsak a következő darab (32 - 20) szójátékai, utalásai. Végül gitárját letéve, csak szájharmonikával kísérve önmagát, Attila elénekli a beatirodalom egyik legfontosabb versét, a Leples Bitangot.
Az Udvari Bolondok tagjai érkeznek, beszállnak néhány dal erejéig az örömzenébe. Bodonyi Attila ezúttal basszusgitárt akaszt a nyakába, már nyomják is a Stormy Monday-t. Tény, hogy az itt előadott számok nem kerülnének föl a legprecízebben hangszerelt dalok listájára, de nem is ez a lényeg. A gitárral feleselgető szájharmonika mögött pontosan zakatol a dob, szokatlanul dallamosan brummog a basszus. Egy körre beugrik Vas Zoltán is, tanúbizonyságát adva nem mindennapi képességeinek. Nincs csápolás, műextázis, verekedés, üvegdobálás. Csak blues.
Tizenegy óra előtt öt perccel a házigazda a jövő heti viszontlátás reményében köszön el a publikumtól.
Hetesi Péter Pál
Köszönjük Nemes Nagy Péternek, hogy a sajtóanyagokat rendelkezésünkre bocsátotta az archívumából.
Studebaker John’s Maxwell Street Kings: Kingsville Jukin’
2013-10-09 | kritika
A Chicagóban született Studebaker John Grimaldi hét évesen kezdett el szájharmonikán játszani, majd fiatal felnőttként egy koncerten annyira lenyűgözte az 1975-ben rákbetegségben elhunyt Hound Dog Taylor slide-gitár játéka, hogy maga is gitárt ragadott. Minden alkalmat kihasznált a zenélésre, és hamarosan a szeles város legkeresettebb kísérő- és sessionzenészeként tartották számon. Közben Hawks néven blues bandát alakított és mások számai helyett elkezdte saját szerzeményeit játszani. „Ha dalokat írok, akkor jobban érzem magam, és azt remélem, hogy akik hallgatják ezeket a számokat, azok is jól fogják érezni magukat.” - nyilatkozta. Lemezeket 1978 óta készít, melyeket olyan kiadók jelentettek meg, mint a Blind Pig Records, az Evidence Music és a Delmark Records. Új albuma immár a harmadik, amit az idén a hatvanadik születésnapját ünneplő Delmark adott ki. A lemezen zenésztársai, a régi barátai: a Muddy Waters utolsó együttesében szereplő ritmusgitáros, Rick Kreher, a The Mellow Fellow és a Chicago Rhythm And Blues Kings nevű formációkban is megfordult basszusgitáros, Bob Halaj, és a dobon játszó, de rádiós műsorvezetőként is tevékenykedő Steve Cushing voltak. A tizenhat darabban tetten érhető mindazok, így Muddy Waters, Howlin’ Wolf, Mississippi Fred McDowell, Little Walter, de legfőképpen Hound Dog Taylor szelleme, akik valamelyest hatást gyakoroltak Studebaker Johnra. Az élettől dagadó dalok hallatán, a nyers slide-gitár- és szájharmonika játékot, a csontig lecsupaszított zenét kedvelők nem fognak csalódni, de a többieknek is érdemes egy próbát tenni a lemezzel.Delmark Records, 2013
hoati
Visszaemlékezések a Blueskocsmáról
2013-10-01 | hír
A zuglói Kassák Klubból kezdte el szárnyalását egykoron Sebő Ferencék táncházmozgalma éppúgy, mint a Szabados György vezette MAKUZ nevű improvizatív társulás, vagy az alternatív zenét játszó, mára már kultikussá vált URH, a Kontroll Csoport és a Vágtázó Halottkémek együttes. 1983 őszén, ebben a közegben döntött úgy Kováts Katalin, a Kassák Klub vezetője, hogy felkarolja a Hobo Blues Bandben szájharmonikázó bohókás matematikus, Bodonyi Attila kezdeményezését, és létrehozza a Blueskocsmát. Kováts Katalin 1986-ig vett részt a Blueskocsma és a Kassák Klub életében. Az alábbiakban az Ő, és az ezen a helyen feltűnt, mára már nemzetközi szinten is jegyzett szájharmonikás, Szabó Tamás Blueskocsmáról szóló visszaemlékezését adjuk közzé.
„Hogy jöhetne össze a kultúra és az italozós dajdajozás.”
1983-ban lettem a budapesti Kassák Klub vezetője. A megörökölt és már korábban híressé vált Sebő - Halmos táncházak, rendszeres alternatív zenei koncertek, kísérleti színházak előadásainak szervezése mellett néhány barátommal olyan programokról álmodoztunk, ahol új műfajok, új együttléti formák is teret kapnak.
Bodonyi Attilával diákkorunktól barátok voltunk, ő ugyan matematikusként végzett, de akkoriban a zene, leginkább a blues sokkal jobban érdekelte, mint tanult mestersége. Gitározott, szájharmonikázott, énekelt, dalt - zenét szerzett, és vele együtt sokan éreztük úgy, hogy ez a közösségteremtő műfaj - méltatlanul - alig volt ismert akkor Magyarországon. Néhányan ugyan közel kerültek hozzá, de amatőrként nem kaptak teret bemutatkozásukra sehol. E hiány pótlására jött egy bluesra koncentráló programsorozat ötlete. Vendéglátóhely akkoriban erre nem jöhetett szóba, pedig hát az lett volna az igazi, a művelődési házak nagy terei pedig túl ridegek voltak ehhez a közvetlen műfajhoz. Köztes megoldás lett a művházi „kocsma”, amit persze nem volt könnyű engedélyeztetni, hiszen hogy jöhetne össze a kultúra és az italozós dajdajozás… A kocsma név természetesen nem a közkeletű ivó helyeket takarta, hanem némi üdítő-, sör-, bor és zsíros kenyér melletti szervezett beszélgetést zenéről, zenészekről, kultúráról, társadalomról, fiatalokat izgató kérdésekről, mindig más meghívott vendéggel, sok zenével és spontán kapcsolódásokkal.
Reméltük, hogy lesz érdeklődés, de pár alkalom után már minden reményünket túlszárnyalta, amit tapasztaltunk, rendkívül népszerű lett a program, mindig megtelt a terem, hirdetések nélkül is hírünk ment, és ami még izgalmasabbá tette rendezvényeinket, az az volt, hogy nem lett rétegrendezvény, több korosztály és mindenféle státuszú dolgozó felnőtt is szívesen töltötte ott estéit. S nem csak a közönség gyarapodott, jöttek új zenészek, szakértők, szakmai érdeklődők, sőt új programsorozatok is nőttek ki a Blueskocsmából, ilyen volt a Chuck-buli rock and roll parti, és a más területet, a keleti kultúrát közelítő Sana Klub, ahol szintén zene - társadalom - gasztronómia, előadások, beszélgetések hozták hozzánk a Távol-Kelet iránt érdeklődőket.
Boldog vagyok, ha ezekre az időkre és a velem tevékenykedő lelkes csapatra, a blues mai népszerűségében játszott szerepünkre gondolok vissza, és fáj a szívem, ha belegondolok, hogy nincs már Kassák Klub, de más hasonló hely is alig.
Kováts Katalin
„Akkoriban nem voltak ilyen jellegű kocsmák.”
Számomra egy meghatározó klub volt, nem csak azért, mert akkoriban nem voltak ilyen jellegű kocsmák, hiszen nem volt jellemző a kocsmazenélés a különböző vendéglátós helyeken, hanem mert a hangszerem iránti szeretetem is itt kapott igazán erőre. A hely hangulata is, a maga vöröstéglás belső kiképzésével, a nagy fa asztalokkal egy sajátságos életérzést sugárzott. Az emberek ismeretlenül is leültek egymás mellé, beszélgettek, zenéket csereberéltek, így sok új haverság, barátság alakulhatott ki. Sok olyan zenészt ismertem meg, akik akkoriban láthatatlanok voltak számomra, és akik a későbbiekben segítették pályámat. (Vas Zoltán, Bocskai István, Vladár Károly, Nyeső Mari, Bacsek István, Hagyó Béla…)
Hagyó Béla elmesélése alapján, a Palermo Boogie Gang is a nevét a helynek köszönhette. A büfében, a kávégép oldalára voltak ragasztva mindenféle matricák, és mikor a Béla előzetesen lement, hogy lekössön egy koncertet az akkor még duóban játszó csapatának, akkor Attila kérdezte, hogy mi legyen a plakátra kiírva. Mi a zenekar neve? A Béla a matricákra nézett, ahol egy felirat díszelgett: Milano Jazz Gang. Mivel olyan már volt, gondolta legyen Palermo Boogie Gang, és lám, ez a név rajta maradt a csapaton.
Nagyon nehéz leírni pár mondattal azt, hogy mit jelentett azoknak az embereknek ez a hely, akik többnyire mindig megjelentek a klubestéken. Barátságokat, egy műfajhoz való kötődést, emberi kapcsolatokat, örömzenélést, egy mozgásteret. Szerintem Bodonyi Attila igazi hagyatéka az volt, hogy elindított egy olyan kulturális mozgalmat, amit sokan követtek a rákövetkező években. Sok hasonló hely nyílt, de talán ellentétben a többivel, az első blues kocsma szellemiségében sokkal érettebb volt, hiszen azon emberek munkálkodtak a megteremtésén, azok szervezték, akiknek hite volt a blues műfaj, akiknek a hétköznapjai után az a hely adott erőt, kedvet, amit úgy hívtak: Kassák BLUESKOCSMA.
Szabó Tamás
„Hogy jöhetne össze a kultúra és az italozós dajdajozás.”
1983-ban lettem a budapesti Kassák Klub vezetője. A megörökölt és már korábban híressé vált Sebő - Halmos táncházak, rendszeres alternatív zenei koncertek, kísérleti színházak előadásainak szervezése mellett néhány barátommal olyan programokról álmodoztunk, ahol új műfajok, új együttléti formák is teret kapnak.
Bodonyi Attilával diákkorunktól barátok voltunk, ő ugyan matematikusként végzett, de akkoriban a zene, leginkább a blues sokkal jobban érdekelte, mint tanult mestersége. Gitározott, szájharmonikázott, énekelt, dalt - zenét szerzett, és vele együtt sokan éreztük úgy, hogy ez a közösségteremtő műfaj - méltatlanul - alig volt ismert akkor Magyarországon. Néhányan ugyan közel kerültek hozzá, de amatőrként nem kaptak teret bemutatkozásukra sehol. E hiány pótlására jött egy bluesra koncentráló programsorozat ötlete. Vendéglátóhely akkoriban erre nem jöhetett szóba, pedig hát az lett volna az igazi, a művelődési házak nagy terei pedig túl ridegek voltak ehhez a közvetlen műfajhoz. Köztes megoldás lett a művházi „kocsma”, amit persze nem volt könnyű engedélyeztetni, hiszen hogy jöhetne össze a kultúra és az italozós dajdajozás… A kocsma név természetesen nem a közkeletű ivó helyeket takarta, hanem némi üdítő-, sör-, bor és zsíros kenyér melletti szervezett beszélgetést zenéről, zenészekről, kultúráról, társadalomról, fiatalokat izgató kérdésekről, mindig más meghívott vendéggel, sok zenével és spontán kapcsolódásokkal.
Reméltük, hogy lesz érdeklődés, de pár alkalom után már minden reményünket túlszárnyalta, amit tapasztaltunk, rendkívül népszerű lett a program, mindig megtelt a terem, hirdetések nélkül is hírünk ment, és ami még izgalmasabbá tette rendezvényeinket, az az volt, hogy nem lett rétegrendezvény, több korosztály és mindenféle státuszú dolgozó felnőtt is szívesen töltötte ott estéit. S nem csak a közönség gyarapodott, jöttek új zenészek, szakértők, szakmai érdeklődők, sőt új programsorozatok is nőttek ki a Blueskocsmából, ilyen volt a Chuck-buli rock and roll parti, és a más területet, a keleti kultúrát közelítő Sana Klub, ahol szintén zene - társadalom - gasztronómia, előadások, beszélgetések hozták hozzánk a Távol-Kelet iránt érdeklődőket.
Boldog vagyok, ha ezekre az időkre és a velem tevékenykedő lelkes csapatra, a blues mai népszerűségében játszott szerepünkre gondolok vissza, és fáj a szívem, ha belegondolok, hogy nincs már Kassák Klub, de más hasonló hely is alig.
Kováts Katalin
„Akkoriban nem voltak ilyen jellegű kocsmák.”
Számomra egy meghatározó klub volt, nem csak azért, mert akkoriban nem voltak ilyen jellegű kocsmák, hiszen nem volt jellemző a kocsmazenélés a különböző vendéglátós helyeken, hanem mert a hangszerem iránti szeretetem is itt kapott igazán erőre. A hely hangulata is, a maga vöröstéglás belső kiképzésével, a nagy fa asztalokkal egy sajátságos életérzést sugárzott. Az emberek ismeretlenül is leültek egymás mellé, beszélgettek, zenéket csereberéltek, így sok új haverság, barátság alakulhatott ki. Sok olyan zenészt ismertem meg, akik akkoriban láthatatlanok voltak számomra, és akik a későbbiekben segítették pályámat. (Vas Zoltán, Bocskai István, Vladár Károly, Nyeső Mari, Bacsek István, Hagyó Béla…)
Hagyó Béla elmesélése alapján, a Palermo Boogie Gang is a nevét a helynek köszönhette. A büfében, a kávégép oldalára voltak ragasztva mindenféle matricák, és mikor a Béla előzetesen lement, hogy lekössön egy koncertet az akkor még duóban játszó csapatának, akkor Attila kérdezte, hogy mi legyen a plakátra kiírva. Mi a zenekar neve? A Béla a matricákra nézett, ahol egy felirat díszelgett: Milano Jazz Gang. Mivel olyan már volt, gondolta legyen Palermo Boogie Gang, és lám, ez a név rajta maradt a csapaton.
Nagyon nehéz leírni pár mondattal azt, hogy mit jelentett azoknak az embereknek ez a hely, akik többnyire mindig megjelentek a klubestéken. Barátságokat, egy műfajhoz való kötődést, emberi kapcsolatokat, örömzenélést, egy mozgásteret. Szerintem Bodonyi Attila igazi hagyatéka az volt, hogy elindított egy olyan kulturális mozgalmat, amit sokan követtek a rákövetkező években. Sok hasonló hely nyílt, de talán ellentétben a többivel, az első blues kocsma szellemiségében sokkal érettebb volt, hiszen azon emberek munkálkodtak a megteremtésén, azok szervezték, akiknek hite volt a blues műfaj, akiknek a hétköznapjai után az a hely adott erőt, kedvet, amit úgy hívtak: Kassák BLUESKOCSMA.
Szabó Tamás
Radics Béla utcanév avató emlékkoncert
2013-09-29 | koncertajánló
Ez év tavaszán ismét közszájon forgott Radics Béla neve, mivel április 16-án ünnepélyes keretek között utcát neveztek el az angyalföldi gitárhősről. Az apropót felhasználva a Radics Béla R.B. Emléktársaság égisze alatt több éve működő Club ’68 elnevezésű rendezvénysorozat 2013 őszi évadnyitóját a budapesti József Attila Művelődési Központ színháztermében tartja. A rendezvényre 2013. október 5-én, 19 órai kezdettel kerül sor a József Attila tér 4. szám alatt, nem messze Radics egykori lakóhelyétől, illetve egész alakos szobrától. A megemlékezés középpontjában ezúttal is a követők, a fáklyavivők állnak, akik nem engedték kialudni a lángot; de már kopogtat az a legfiatalabb generáció is, akit a kevés számú hang- és még kevesebb képhordozón hallható, látható zenei produkció fogott meg.Tervezett program
19.30 - 20.15: Futótűz
20.25 - 21.10: Blues.hu
21.20 - 22.05: R.B. Kapitány Emlékzenekar
22.15 - 23.15: Tűzkerék xT
Lemezbemutatót tart a Pribojszki Mátyás Band
2013-09-27 | koncertajánló
Szeptember 19-én jelent meg az idén tízéves Pribojszki Mátyás Band negyedik nagylemeze Treat címmel, melyet október 4-én, egy koncert keretében be is mutatnak a közönségnek Budapesten, a Múzeum utcai Muzikum Klub & Bisztróban. Nemcsak az albumon hallható dalok, hanem a lemez hangzása miatt is mondom: életem legjobb albumával készültünk el - nyilatkozta Pribojszki Mátyás a rendkívül pozitív, vidám, változatos és mégis egységes hangulatú anyagról, amely a blues zene határait feszegeti, s át is lépi azt olyan műfajokkal barátkozva, mint a funky vagy a pop. A többségében saját, angol nyelvű szerzeményeket tartalmazó lemez dalai közül a modern, kissé popos Real good manhez különleges videoklip is készült, de tervbe van véve egy további szám megfilmesítése is. A Muzikumban tartandó koncert után az albumot bemutatják még az I. kerületben fekvő nagy múltú Budavári Művelődési Házban, Békéscsabán, az Elefánt Sörözőben, és Százhalombattán, a Jazz Teázóban. A Nemzeti Kulturális Alap támogatásával megvalósult hanganyag megvásárolható a zenekar koncertjein, vagy megrendelhető a matyas@harmonica.hu e-mail címen.Bővebb információ:
www.pribojszki.hu, www.facebook.com/matyaspribojszki
hoati
John Primer & Bob Corritore: Knockin' Around These Blues
2013-09-24 | kritika
Erőteljes, dögös chicago bluest hallhat a hallgató, ha beteszi a CD lejátszóba John Primer fekete blues gitáros és Bob Corritore fehér szájharmonikás idén nyáron a polcokra került közös albumát, a Knockin' Around These Bluest. A Mississippi államban született, de Chicagóban felnőtt, az idén a hatvankilencedik életévébe lépett Primer harmincnégy évesen már Willie Dixon híres együttesében, a Chicago Blues All Starsban szerepelt, majd Muddy Waterstől kapott muníciót további munkájához. A slide-gitározásra a blues király zenésztársa, Sammy Lawhorn tanította meg. Waters 1983-ban bekövetkezett halála után Magic Slim bandájában gitározott egészen 1992-ig, mikor szólópályára lépett. Az óta tizenhárom lemeze jelent meg, melyek közül több Blues Music Awards jelölést kapott. Corritore 1956-ban született a szeles városban, ahol Big Walter Hortont, Junior Wellst és Carey Bellt, a szájharmonika mestereit hallgatta évekig. Az arizonai Phoenix-be 1981-ben tette át a székhelyét, itt hamarosan a helyi bluesélet vezéralakja lett. A Rhythm Roots All Stars nevű zenekarával olyan nagyságokkal jammeltek együtt, mint Bo Diddley, Jimmy Rogers, Honeyboy Edwards és Robert Lockwood Jr., a mai aktuális blues sztárok közül pedig Bob Margolin, Mud Morganfield, Barrelhouse Chuck és Junior Watson, hogy csak néhány nevet említsek.Ritka az az album, amelyen a legjobb dalok lassú, tizenkettes bluesok. Nos, ezen ezt kapjuk: a Little Walter által írt Blues And Lonesome-ban felidéződik Chicago South Side klubjainak, így a Theresa's Lounge-nek whiskygőzös, dohányfüstös hangulata, John Primer tekintélyt parancsoló slide-gitár és Barrelhouse Chuck könnyedén gördülő, de mégis kemény zongorajátékával. Ugyanez vonatkozik Robert Lockwood Jr., az első nemzedék blueszenészei közül a leghosszabb életet élt legenda Little Boy Blue címet viselő számára, ahol Primer nemcsak ragyogóan improvizál, hanem lenyűgözően énekel is. A lemezt záró Sam ’Lightnin’ Hopkins szerzemény, a Going Back Home úgyszintén csontig hatol. Ebben Bob Corritore két kőrre kap lehetőséget, majd Chuck mesterien teljesít zongoráján, hogy aztán a strófák előtt a két gitáros, John és Chris James is letegye névjegyét a rögtönzéseivel. Nagyszerű nóta Jimmy Reed dögös shuffle-ja, a The Clock, melyben Bob a brit blues fejlődésére nagy hatást gyakorolt Reed módjára a herfli felső négy lyukát fújja leginkább, a szám egyedi varázsát pedig a jellegzetes szaggatott ritmusú dobjáték adja meg. Corritore elemében van a hasonló ritmusú Cairo Bluesban ugyanúgy, mint a Harmonica Joyride című saját dalában. A pörgős, gyors bluesok jellegzetességeit kiválóan kiaknázta Willie Dixon számában (Just Like I Treat You) Bob Corritore a hajlékony, de mégis vastag szájharmonika-, Barrelhouse Chuck a virtuóz zongora- és John Primer az Elmore Jamest idéző slide-gitár szólójával. A Man Or Mouse-ban ismét Bob és Hohnerje a főszereplő, persze Primer férfiasan telt baritonja mellett.
Szerencse, hogy az urban blues megszületése és virágzása után fél évszázaddal, ilyen mesterek, ilyen mesterművekkel jelentkeznek.
Delta Groove Music, 2013
Gróf István
Blues Session koncertsorozat a Muzikumban
2013-09-20 | koncertajánló
Blues Session koncertsorozatot indított a Muzikum Klub & Bisztró az idei őszi-téli szezonban. Az egy éve nyílt budapesti szórakozóhely csapata a blues szerelmeseinek szeretne ezzel a kedvében járni, ennek ellenére nem kizárólag blues műfajú előadókat szerepeltetnek a repertoárban, hanem más rokonműfajok képviselőit is meghívják. Terveik szerint a hazai zenei élvonal mellett a későbbiekben külföldi előadóművészekkel és együttesekkel színesítik a műsort. Havonta két alkalommal, pénteken és szombaton lesznek Blues Session koncertek.
A koncertsorozat első estjén, szeptember 12-én máris jó magasra tették a mércét, ugyanis a Texasból hazalátogatott Tommy Katona (ifj. Katona Tamás) fantasztikus hangulatú fellépést adott. A pécsi születésű gitárzseni egy régi barátot hívott erre az alkalomra maga mellé muzsikálni, nevezetesen Petendi Tamást, aki a Petenders nevű supergroupjával mutatkozott be a Muzikum publikumának.
Tervezett koncertek:
szeptember 21.: Tátrai Tibor és a Magyar Atom
október 4.: a Pribojszki Mátyás Band Treat című lemezének bemutatója, vendég: Szűcs Gabi (ex-Cotton Club Singers)
október 18.: Message To Hendrix, vendég: Nagy Ádám (Roy & Ádám Trió)
november 8.: az Éles Gábor Trió és Tóth Vera közös koncertje
november 22.: Ferenczi György és a Rackajam
A Muzikum Klub & Bisztró elérhetőségei:
1088 Budapest, Múzeum utca 7.
Nyitva tartás: hétfő - szombat, reggeltől estig
Jegyinformáció: 20 221 7767, ticket@muzikum.hu
E-mail: info@muzikum.hu
Web: www.facebook.com/MuzikumKlub
Sajtókapcsolat, további információ:
Kőmíves András
Programszervező | Blues Session Klub
E-mail: stone@muzikum.hu
A koncertsorozat első estjén, szeptember 12-én máris jó magasra tették a mércét, ugyanis a Texasból hazalátogatott Tommy Katona (ifj. Katona Tamás) fantasztikus hangulatú fellépést adott. A pécsi születésű gitárzseni egy régi barátot hívott erre az alkalomra maga mellé muzsikálni, nevezetesen Petendi Tamást, aki a Petenders nevű supergroupjával mutatkozott be a Muzikum publikumának.
Tervezett koncertek:
szeptember 21.: Tátrai Tibor és a Magyar Atom
október 4.: a Pribojszki Mátyás Band Treat című lemezének bemutatója, vendég: Szűcs Gabi (ex-Cotton Club Singers)
október 18.: Message To Hendrix, vendég: Nagy Ádám (Roy & Ádám Trió)
november 8.: az Éles Gábor Trió és Tóth Vera közös koncertje
november 22.: Ferenczi György és a Rackajam
A Muzikum Klub & Bisztró elérhetőségei:
1088 Budapest, Múzeum utca 7.
Nyitva tartás: hétfő - szombat, reggeltől estig
Jegyinformáció: 20 221 7767, ticket@muzikum.hu
E-mail: info@muzikum.hu
Web: www.facebook.com/MuzikumKlub
Sajtókapcsolat, további információ:
Kőmíves András
Programszervező | Blues Session Klub
E-mail: stone@muzikum.hu
Harminc éve nyitotta meg kapuit a Blueskocsma
2013-09-17 | hír
Ma harminc esztendeje annak, hogy Budapesten, az Uzsoki utcában álló pici, de patinás Kassák Klubban először nyitotta meg kapuit a Blueskocsma. Az időközben megszűnt ifjúsági hetilap, a Magyar Ifjúság így írt az első estéről: „... a Blueskocsma hat óra alatt Eseménnyé nőtte ki magát. Eseménnyé tette Bodonyi Attila (zenész) örökös házigazda és barátainak remek, örömteli zenélése, valamint Rózsa Péter (riporter) szenvedélyes vitája Csörsz István íróval a mai magyar fiatalságról.” A Blueskocsmának a Kassák Klub ’86 tavaszáig adott helyet, majd a Lágymányosi Közösségi Házba, később a Fővárosi Művelődési Házba tette át a székhelyét. Az utolsó klubest 1987. április 17-én került megtartásra.
Budapest XIV. kerületében, Zuglóban, az Uzsoki utca 57. szám alatt, a Kassai térnél működött egykor a Kassák Klub, mint a kerületi Tanács Művelődési Házának fiókintézménye. Abban az időben, egészen az 1980-as évek végéig a voltaképp papíron létező Művelődési Ház legnagyobb intézményeként létezett.
A Kassák Klub nevezetes volt igényes zenei programjairól, amellyel zömében rétegigényeket elégített ki. A ’60-as évek végén itt játszott a Radics Béla vezette Sakk-Matt, majd a Kex együttes, a ’70-es évektől táncház, jazz és kortárs zenei műhely működött itt, majd az újhullámos zenekarok koncertjeinek adtak otthont. Ezeket a rendezvényeket a mindenkori klubvezetők szervezték, gyakran a vezetőség ellenére. Történetünk idején Kováts Katalin volt a Kassák Klub klubvezetője.
1983. augusztus utolsó napjaiban levelet hozott a posta. A borítékban a Kassák Klub ’83 őszi programját találtam. A Kassák Lajos egy 1952-ben készült tusrajzát borítóján viselő füzetecske hetedik oldalán a következők álltak:
Mi ezt a hiányt szeretnénk pótolni: a jó zene mellé meghívunk írókat, költőket, társadalomkutatókat és más érdekes embereket, akik valami módon kapcsolatba kerültek azzal a kultúrával, aminek kialakulásában a blues fontos szerepet játszik.
Állandó házigazdánk és zenészünk BODONYI ATTILA lesz.
Időpontok: szeptember 17., október 1., október 15., október 29., … szombaton 5-10 óráig.”
Az, hogy az első klubnap épp a születésnapomra esett, különösen csábító volt. Terjesztettem is baráti körben az eseményt. Egyébként egy azóta elhunyt blueslemez-gyűjtő barátom, Benedek Bence másfél évvel korábbi sörözésünk alkalmával felvetette, hogy egy blueskocsmát kellene csinálni. Ugyanis az akkortájt megnyíló sörözőkben többnyire a mi fülünknek nem kedves zenék szóltak.
Előzetesen valami elképzelés vagy inkább elvárás kialakult bennem a dologról, mert azon a nyáron volt alkalmam megismerni Amszterdam és London néhány zenés helyét, külvárosi kocsmáját, ahol hasonló zenéket játszottak élőben vagy éppen hangfelvételről.
Első időszak - Kassák Klub, 1983. szeptember 17. - 1986. május 17.
Felfokozott várakozással és friss nyugati élményeimmel érkeztem a Kassák Klubba. A ház a megszokottól eltérő képet mutatott. Az előtérben magnózene szólt, a ruhatár mellett büfépult üzemelt, amely mögött egy csinos fiatal hölgy – mint később kiderült, a házigazda-zenész barátnője, élettársa – és egy szakállas, mosolygós, mackós külsejű férfi szolgáltak ki. A terem gyalulatlan faasztalokkal, padokkal kocsmaszerűen volt berendezve. A gyülekezőket nézve megállapítottam, hogy jobbára a harmincas korosztály érkezett. A színpadon együttes készülődött, majd hat óra előtt pár perccel Bodonyi Attila lépett a dobogóra, leült gitárjával és a húrokba csapott: „Itt van a blues megint, itt van a blues megint, hull akár a jégeső…” - énekelte magyarul Robert Johnson Hellhound On My Trail című számát. Mit mondjak? Leesett az állam: nagy kedvencem, Robert Johnson bluesa magyarul!? A dal után Bodonyi bemutatkozott és ismertette az esti programot, majd folytatta magyarított bluesokkal. Az este folyamán jegyzeteltem, amiről később írógéppel feljegyzést készítettem. A következő héten megjelent Magyar Ifjúság című hetilap egy rövid cikkben emlékezett meg az eseményről.
A zenei program felelőse természetesen a házigazda Bodonyi Attila, aki akkor a Hobo Blues Band tagja volt. Az „érdekes embereket” Rózsa Péter riporter hozta. A közönség, ahogy az előbb már utaltam rá, úgy a harminc év körüli értelmiségi vagy a hozzájuk közeli körből került ki. Összetételük a korai időszakban nem változott, és kialakult egy 30-50 főnyi törzsgárda. Jelentős részük valamelyik korábban létezett, de időközben megszűnt kulturális közegből, teaház, jazzklub, stb. jött. Az embereket vonzotta a hely újszerűsége, az újfajta muzsika és az érdekesnek ígérkező beszélgetések. Az első idényben általában 80-100 ember járt a rendezvényre.
Mivel hazánkban ekkor kevesen művelték a bluest, az élő zenei műsor mellett rövidesen bluestörténeti előadások és hanglemez bemutatók is helyet kaptak. Ebben szerep jutott szerény személyemnek is. Ugyanis az első klubnap végén bemutatkoztam Bodonyi Attilának, elmondtam, hogy a nyáron Hollandiában és Angliában jártam, milyen blues élményekkel gazdagodtam, valamint említést tettem A blues nyomában címmel elkészült kéziratomról. Attila rögtön felkért, hogy tartsak élménybeszámolót, emellett pár nap múlva meglátogatott, megnézte a lemezeimet és a kéziratot.
A kezdeti időszak lendületét megtörte egy szervezési hiba, ami végül Rózsa Péter elmaradásához vezetett. A műsor rendszerint zenei blokkal indult és csak úgy fél nyolc tájban kezdődött a beszélgetés. Kocsmáról lévén szó, az idő előrehaladtával és az alkoholszint növekedésével többen megzavarták a beszélgetéseket. Gondot jelentett az élő zenei program szűk keresztmetszete is. A közönség egy nagyon értő, mindenre nyitott része emiatt elmaradt. Ennek ellenére a Blueskocsma változatlan sikerrel üzemelt tovább, mert az elmaradók helyett mindig jöttek újabb emberek, és a szervezők fejéből friss ötletek pattantak ki, amelyeket sikerült is kivitelezniük. Egy ilyen sikeres húzás volt Cseh Tamás meghívása abban az időben, amikor Bereményi Géza bejelentette közös munkakapcsolatuk megszűntét.
A Blueskocsma „beszélgetős” vendégei voltak az első idényben fe Lugossy László, Földes László Hobo, Csalog Zsolt, Szepesi József Nógrád-megyei cigányköltő, akinek két versét megzenésítette Bodonyi Attila, Kása Béla fotóművész, akinek képeit ki is állították, vagy ifj. Csóri Sándor és Éri Péter, a Muzsikás együttes tagjai. Természetesen a muzsikusvendégek nem csak beszéltek, hanem játszottak is. Nagy sikert aratott Melczer Tibor irodalomtörténész előadása Francois Villonról. Ugyanekkor adta elő megzenésített Villon verseit Tihanyi László saját énekével és gitárkíséretével. Emlékezetes volt a Vígszínház művészének, Vallai Péternek irodalmi estje, amelyet a beat-költők műveiből állított össze.
Az első idényből még két klubnap műsora maradt meg jegyzeteim között. 1984. március 3-án Hobo beszélt a Vadászat című album készítéséről, valamint előadott öt számot Vas Zoltán gitár és Bodonyi Attila szájharmonika kíséretével. Ezek a dalok hangzottak el: You Gotta Move/Indulnod kell, Othello blues, Baby Please Don’t Go, Sittin’ On Top Of The World, Little Red Rooster. Nem tudom, készített-e valaki felvételt ezen az estén. Az idény vége előtt, május 11-én Kása Béla fotókiállítása mellett bemutatkozott a Nomád Nemzedék nevű formáció. Ifj. Csóri Sándor énekelt, Éri Péter elektromos gitáron játszott, énekelt, Ökrös Csaba hegedült, Kása Béla dobolt, a basszusgitáros nevére már nem emlékszem. Játszották többek között a Nem úgy van az, mint volt régen és a Szomorú az idő, nem akar változni kezdetű dalokat, és Bodonyi Attila csatlakozásával a 32-20 Bluest.
A második, 1984/85-ös idény a házigazda, Bodonyi Attila személyének ideiglenes háttérbe vonulása mellett két meglepetéssel szolgált. Egyrészt emelkedett a látogatók száma, másrészt csökkent a közönség átlagéletkora. Ekkoriban került bevezetésre a „szabad színpad”, ahol egyre több fiatal „bluesista” mutatkozott be, mint a Bacsek Blues Trió, az Udvari Bolondok, Hagyó Béla és Fekete Jenő, több formációba szállt be a szárnyait bontogató szájharmonikás, Szabó Tamás. (Attila közben az országot járta Blueskocsma programjával. 1984. október 1-jén például a debreceni Vigadóban szerepelt, ahová magával vitt engem is beszélgetőpartnerként a kéziratban lévő könyvemről.) 1984. november 3-án az Ausztriában élő holland Hans Theessink személyében az első külföldi előadó lépett fel a Blueskocsmában. Őt 1985. május 11-én követte a nyugat-berlini Hans Blues & Boogie művésznéven szereplő gitáros-énekes.
A harmadik idény végén a klubvezető Kováts Katalin megvált az intézménytől, így a Blueskocsma is új helyszínre költözött. Ezt az első időszakot nevezhetném akár boldog gyermekkornak is. Talán ehhez az időszakhoz kötődnek legjobb élményeim. De a történet folytatódott!
Második időszak - Lágymányosi Közösségi Ház, 1986. szeptember 26. - december 5.
A házigazda Bodonyi Attila, aki akkor már vagy két éve nem volt a HBB tagja, de itt talált helyet, ahová időközben a Hobo Blues Band klubja is átköltözött a Fővárosi Művelődési Ház körterméből. Sajnos itt egy-két botrányos eseményre is sor került, és három hónap után elhagytuk ezt a helyszínt. Jó emlékem egyedül a Tátrai-Török Tandem fellépését őrizte meg.
Harmadik időszak - Fővárosi Művelődési Ház, 1987. február 27. - április 17.
Az indulásról az akkori Esti Hírlap kis hírben adott előzetes információt. Bár naptárilag ez volt a Blueskocsma legrövidebb időszaka, de itt nem kéthetente, hanem hetente pénteki napon volt műsor. Előbb a körteremhez vezető folyosón kaptunk helyet. A kissé rideg helyszínt a fellépők és a látogatók tették otthonossá, majd az emeleti, lakájosabb terembe kerültünk. Emlékezetes maradt a vak zongorista Weszely Ernő együttese, a gitáros Balogh Mihály Jimi Hendrix Emlékzenekara a már három éve megszokott Bodonyi és Vas Zoli formációk mellett. De fellépett az Udvari Bolondok együttes, Szabó Tamás szájharmonikás… És sok-sok „dzsemmelés”, örömzenélés különböző emberek beugrásával. Elnézést azoktól, akiknek a neve most nem jutott eszembe.
A KISZ KB ifjúságpolitikai lapjában, a Stafétában már a rövidre méretezett idény után, júniusban jelent meg Hetesi Péter Pál írása Matematikus blues címmel, Kiss Gábor fotóival. Mint később kiderült, lehetett volna ez a helyszínt és rendezvényt plasztikusan bemutató írás akár a Blueskocsma nekrológja is.
Bodonyi Attila 1988. január 7-én – Attila napon – elhagyta az országot, hogy a világ más részén kezdjen új életet.
1988 őszén, ugyanezen a helyszínen Vas Zolival Komplex Blues Kantin néven folytattuk, de ez más történet.
Nemes Nagy Péter
Budapest XIV. kerületében, Zuglóban, az Uzsoki utca 57. szám alatt, a Kassai térnél működött egykor a Kassák Klub, mint a kerületi Tanács Művelődési Házának fiókintézménye. Abban az időben, egészen az 1980-as évek végéig a voltaképp papíron létező Művelődési Ház legnagyobb intézményeként létezett.
A Kassák Klub nevezetes volt igényes zenei programjairól, amellyel zömében rétegigényeket elégített ki. A ’60-as évek végén itt játszott a Radics Béla vezette Sakk-Matt, majd a Kex együttes, a ’70-es évektől táncház, jazz és kortárs zenei műhely működött itt, majd az újhullámos zenekarok koncertjeinek adtak otthont. Ezeket a rendezvényeket a mindenkori klubvezetők szervezték, gyakran a vezetőség ellenére. Történetünk idején Kováts Katalin volt a Kassák Klub klubvezetője.
1983. augusztus utolsó napjaiban levelet hozott a posta. A borítékban a Kassák Klub ’83 őszi programját találtam. A Kassák Lajos egy 1952-ben készült tusrajzát borítóján viselő füzetecske hetedik oldalán a következők álltak:
„BLUES KOCSMA
Magyarországon eddig alig volt lehetőség arra, hogy a blues kedvelői képet kapjanak a zene történetéről, neves művelőiről. Sajnálatos módon ritkák azok a helyek is, ahol ki-ki kedvére való zene mellett, beszélgetésekkel, ismeretgyarapítással töltheti baráti társaságban estéit.Mi ezt a hiányt szeretnénk pótolni: a jó zene mellé meghívunk írókat, költőket, társadalomkutatókat és más érdekes embereket, akik valami módon kapcsolatba kerültek azzal a kultúrával, aminek kialakulásában a blues fontos szerepet játszik.
Állandó házigazdánk és zenészünk BODONYI ATTILA lesz.
Időpontok: szeptember 17., október 1., október 15., október 29., … szombaton 5-10 óráig.”
Az, hogy az első klubnap épp a születésnapomra esett, különösen csábító volt. Terjesztettem is baráti körben az eseményt. Egyébként egy azóta elhunyt blueslemez-gyűjtő barátom, Benedek Bence másfél évvel korábbi sörözésünk alkalmával felvetette, hogy egy blueskocsmát kellene csinálni. Ugyanis az akkortájt megnyíló sörözőkben többnyire a mi fülünknek nem kedves zenék szóltak.
Előzetesen valami elképzelés vagy inkább elvárás kialakult bennem a dologról, mert azon a nyáron volt alkalmam megismerni Amszterdam és London néhány zenés helyét, külvárosi kocsmáját, ahol hasonló zenéket játszottak élőben vagy éppen hangfelvételről.
Első időszak - Kassák Klub, 1983. szeptember 17. - 1986. május 17.
Felfokozott várakozással és friss nyugati élményeimmel érkeztem a Kassák Klubba. A ház a megszokottól eltérő képet mutatott. Az előtérben magnózene szólt, a ruhatár mellett büfépult üzemelt, amely mögött egy csinos fiatal hölgy – mint később kiderült, a házigazda-zenész barátnője, élettársa – és egy szakállas, mosolygós, mackós külsejű férfi szolgáltak ki. A terem gyalulatlan faasztalokkal, padokkal kocsmaszerűen volt berendezve. A gyülekezőket nézve megállapítottam, hogy jobbára a harmincas korosztály érkezett. A színpadon együttes készülődött, majd hat óra előtt pár perccel Bodonyi Attila lépett a dobogóra, leült gitárjával és a húrokba csapott: „Itt van a blues megint, itt van a blues megint, hull akár a jégeső…” - énekelte magyarul Robert Johnson Hellhound On My Trail című számát. Mit mondjak? Leesett az állam: nagy kedvencem, Robert Johnson bluesa magyarul!? A dal után Bodonyi bemutatkozott és ismertette az esti programot, majd folytatta magyarított bluesokkal. Az este folyamán jegyzeteltem, amiről később írógéppel feljegyzést készítettem. A következő héten megjelent Magyar Ifjúság című hetilap egy rövid cikkben emlékezett meg az eseményről.
A zenei program felelőse természetesen a házigazda Bodonyi Attila, aki akkor a Hobo Blues Band tagja volt. Az „érdekes embereket” Rózsa Péter riporter hozta. A közönség, ahogy az előbb már utaltam rá, úgy a harminc év körüli értelmiségi vagy a hozzájuk közeli körből került ki. Összetételük a korai időszakban nem változott, és kialakult egy 30-50 főnyi törzsgárda. Jelentős részük valamelyik korábban létezett, de időközben megszűnt kulturális közegből, teaház, jazzklub, stb. jött. Az embereket vonzotta a hely újszerűsége, az újfajta muzsika és az érdekesnek ígérkező beszélgetések. Az első idényben általában 80-100 ember járt a rendezvényre.
Mivel hazánkban ekkor kevesen művelték a bluest, az élő zenei műsor mellett rövidesen bluestörténeti előadások és hanglemez bemutatók is helyet kaptak. Ebben szerep jutott szerény személyemnek is. Ugyanis az első klubnap végén bemutatkoztam Bodonyi Attilának, elmondtam, hogy a nyáron Hollandiában és Angliában jártam, milyen blues élményekkel gazdagodtam, valamint említést tettem A blues nyomában címmel elkészült kéziratomról. Attila rögtön felkért, hogy tartsak élménybeszámolót, emellett pár nap múlva meglátogatott, megnézte a lemezeimet és a kéziratot.
A kezdeti időszak lendületét megtörte egy szervezési hiba, ami végül Rózsa Péter elmaradásához vezetett. A műsor rendszerint zenei blokkal indult és csak úgy fél nyolc tájban kezdődött a beszélgetés. Kocsmáról lévén szó, az idő előrehaladtával és az alkoholszint növekedésével többen megzavarták a beszélgetéseket. Gondot jelentett az élő zenei program szűk keresztmetszete is. A közönség egy nagyon értő, mindenre nyitott része emiatt elmaradt. Ennek ellenére a Blueskocsma változatlan sikerrel üzemelt tovább, mert az elmaradók helyett mindig jöttek újabb emberek, és a szervezők fejéből friss ötletek pattantak ki, amelyeket sikerült is kivitelezniük. Egy ilyen sikeres húzás volt Cseh Tamás meghívása abban az időben, amikor Bereményi Géza bejelentette közös munkakapcsolatuk megszűntét.
A Blueskocsma „beszélgetős” vendégei voltak az első idényben fe Lugossy László, Földes László Hobo, Csalog Zsolt, Szepesi József Nógrád-megyei cigányköltő, akinek két versét megzenésítette Bodonyi Attila, Kása Béla fotóművész, akinek képeit ki is állították, vagy ifj. Csóri Sándor és Éri Péter, a Muzsikás együttes tagjai. Természetesen a muzsikusvendégek nem csak beszéltek, hanem játszottak is. Nagy sikert aratott Melczer Tibor irodalomtörténész előadása Francois Villonról. Ugyanekkor adta elő megzenésített Villon verseit Tihanyi László saját énekével és gitárkíséretével. Emlékezetes volt a Vígszínház művészének, Vallai Péternek irodalmi estje, amelyet a beat-költők műveiből állított össze.
Az első idényből még két klubnap műsora maradt meg jegyzeteim között. 1984. március 3-án Hobo beszélt a Vadászat című album készítéséről, valamint előadott öt számot Vas Zoltán gitár és Bodonyi Attila szájharmonika kíséretével. Ezek a dalok hangzottak el: You Gotta Move/Indulnod kell, Othello blues, Baby Please Don’t Go, Sittin’ On Top Of The World, Little Red Rooster. Nem tudom, készített-e valaki felvételt ezen az estén. Az idény vége előtt, május 11-én Kása Béla fotókiállítása mellett bemutatkozott a Nomád Nemzedék nevű formáció. Ifj. Csóri Sándor énekelt, Éri Péter elektromos gitáron játszott, énekelt, Ökrös Csaba hegedült, Kása Béla dobolt, a basszusgitáros nevére már nem emlékszem. Játszották többek között a Nem úgy van az, mint volt régen és a Szomorú az idő, nem akar változni kezdetű dalokat, és Bodonyi Attila csatlakozásával a 32-20 Bluest.
A második, 1984/85-ös idény a házigazda, Bodonyi Attila személyének ideiglenes háttérbe vonulása mellett két meglepetéssel szolgált. Egyrészt emelkedett a látogatók száma, másrészt csökkent a közönség átlagéletkora. Ekkoriban került bevezetésre a „szabad színpad”, ahol egyre több fiatal „bluesista” mutatkozott be, mint a Bacsek Blues Trió, az Udvari Bolondok, Hagyó Béla és Fekete Jenő, több formációba szállt be a szárnyait bontogató szájharmonikás, Szabó Tamás. (Attila közben az országot járta Blueskocsma programjával. 1984. október 1-jén például a debreceni Vigadóban szerepelt, ahová magával vitt engem is beszélgetőpartnerként a kéziratban lévő könyvemről.) 1984. november 3-án az Ausztriában élő holland Hans Theessink személyében az első külföldi előadó lépett fel a Blueskocsmában. Őt 1985. május 11-én követte a nyugat-berlini Hans Blues & Boogie művésznéven szereplő gitáros-énekes.
A harmadik idény végén a klubvezető Kováts Katalin megvált az intézménytől, így a Blueskocsma is új helyszínre költözött. Ezt az első időszakot nevezhetném akár boldog gyermekkornak is. Talán ehhez az időszakhoz kötődnek legjobb élményeim. De a történet folytatódott!
Második időszak - Lágymányosi Közösségi Ház, 1986. szeptember 26. - december 5.
A házigazda Bodonyi Attila, aki akkor már vagy két éve nem volt a HBB tagja, de itt talált helyet, ahová időközben a Hobo Blues Band klubja is átköltözött a Fővárosi Művelődési Ház körterméből. Sajnos itt egy-két botrányos eseményre is sor került, és három hónap után elhagytuk ezt a helyszínt. Jó emlékem egyedül a Tátrai-Török Tandem fellépését őrizte meg.
Harmadik időszak - Fővárosi Művelődési Ház, 1987. február 27. - április 17.
Az indulásról az akkori Esti Hírlap kis hírben adott előzetes információt. Bár naptárilag ez volt a Blueskocsma legrövidebb időszaka, de itt nem kéthetente, hanem hetente pénteki napon volt műsor. Előbb a körteremhez vezető folyosón kaptunk helyet. A kissé rideg helyszínt a fellépők és a látogatók tették otthonossá, majd az emeleti, lakájosabb terembe kerültünk. Emlékezetes maradt a vak zongorista Weszely Ernő együttese, a gitáros Balogh Mihály Jimi Hendrix Emlékzenekara a már három éve megszokott Bodonyi és Vas Zoli formációk mellett. De fellépett az Udvari Bolondok együttes, Szabó Tamás szájharmonikás… És sok-sok „dzsemmelés”, örömzenélés különböző emberek beugrásával. Elnézést azoktól, akiknek a neve most nem jutott eszembe.
A KISZ KB ifjúságpolitikai lapjában, a Stafétában már a rövidre méretezett idény után, júniusban jelent meg Hetesi Péter Pál írása Matematikus blues címmel, Kiss Gábor fotóival. Mint később kiderült, lehetett volna ez a helyszínt és rendezvényt plasztikusan bemutató írás akár a Blueskocsma nekrológja is.
Bodonyi Attila 1988. január 7-én – Attila napon – elhagyta az országot, hogy a világ más részén kezdjen új életet.
1988 őszén, ugyanezen a helyszínen Vas Zolival Komplex Blues Kantin néven folytattuk, de ez más történet.
Nemes Nagy Péter
Ifj. Katona Tamás ismét hazalátogat
2013-09-08 | koncertajánló
Sokunk örömére ifj. Katona Tamás szeptember folyamán ismét hazalátogat az Egyesült Államokbeli Texasból. A pécsi származású zenész, aki a magyarországi tartózkodása során négy koncertet is ad, az Újvilágba 2007-ben költözött, ahol egy Stevie Ray Vaughan tribute együttes, a Texas Flood frontembereként, valamint gitártanárként keresi kenyerét.A huszonhetedik életévét idén nyáron betöltött ifj. Katona Tamás fiatal kora ellenére hosszú zenei karrierre tekinthet vissza. Élete első jelentős fellépését 1994-ben a PMD Blues Band (Pécsi Magasfiúk Dalárdája) tagjaként a Gastroblues Fesztiválon adta. Nem sokkal ezután szerepelt a pécsi formáció Szombat esti blues című albumán, melyen egy saját szerzeménye, a Tomi és a kenguru is hallható volt. Ez idő tájt csodagyerekként tekintettek rá, sorban hívták a televízióba, a rádióba, még idősebb Knézy Jenő is készített vele interjút. 2006-ban rögzítette bemutatkozó szólólemezét Let Your Fingers Bleed címmel. Az albumon hallható dalok hűen képviselték azt az irányvonalat, amit Tomi már gyermekkora óta követett: a főleg Stevie Ray Vaughan, Albert King és Jimi Hendrix által lerakott rock- és blues alapokon nyugvó erőteljes gitármuzsikát. A rákövetkező évben a Gastroblues Fesztiválon, a Puistoblues Fesztiválon Finnországban és a Pordenone Blues Fesztiválon Olaszországban ért el sikert. 2007. október 3-án Dallasba utazott, és azóta ott él. Egy Stevie Ray Vaughan tribute zenekar, a Texas Flood frontembereként, valamint gitártanárként tevékenykedik. Emellett olyan helyi híres zenészekkel játszott együtt, mint Jim Suhler, Alan Haynes, Wes Jeans, Lance Lopez, Texas Slim és Tommy Shannon, Stevie Ray egykori basszusgitárosa. A minden évben Dallasban megrendezésre kerülő Stevie Ray Vaughan Ride and Concert állandó szereplője. Az idén október 6-án tartandó fesztivál fő fellépője Johnny Winter lesz, a házigazda együttes szerepét ifj. Katona Tamás és csapata tölti be, hozzájuk fog csatlakozni két-két szám erejéig többek között Alan Haynes, Anson Funderburgh, Jim Suhler, Buddy Whittington, Wes Jeans és Tomi édesapja, id. Katona Tamás. A magyar rajongóknak nem kell a tengerentúlra utaznia, ha ifj. Katona Tamást látni szeretnék, hiszen szeptember folyamán hazalátogat, és négy koncertet is ad. Kísérőzenekarának tagjai, texasi dobosa, Travis Montoya és régi barátja, a basszusgitáron játszó Fekete Attila lesznek.
Fellépések
szeptember 12.: Budapest, Muzikum Klub & Bisztró - vendégzenekar: Petenders
szeptember 13.: Biatorbágy, Chaplin Café
szeptember 14.: Csolnok, Rákóczi söröző - fellép még: Nem tudjuk, Blues Revolver, Blues and Roll, vendég: id. Katona Tamás, Petendi Tamás, Nagy Dénes
szeptember 17.: Pécs, Zsolnay Negyed, BÁRcsak kávézó
hoati
James Cotton: Cotton Mouth Man
2013-09-04 | kritika
James Cotton hetvenhét esztendősen készítette el új lemezét az Alligator Records részére. Nem ez az első album, amit a független chicagói lemezkiadó megjelentetett tőle, hiszen a ’80-as években két szólólemezét (High Compression, Live From Chicago - Mr. Superharp Himself!) is kiadta, emellett Junior Wells, Carey Bell és Billy Branch társaságában főszereplője volt a kiadó egyik legismertebb produkciójának, a boltok polcaira 1990-ben került Harp Attack!-nak. Hosszú kitérőt követően három esztendeje a Giant című albummal tért vissza a Bruce Iglauer vezette lemezcéghez. Mivel 1994-ben gégeműtéten és sugárkezelésen esett át, az énekesi feladatot a zenész családból származó Slam Allennek kényszerült átadni a Grammy-díjra jelölt kiadványon. A tavasszal megjelent Cotton Mouth Man döntő részben a hatvankilenc éve a pályán lévő, hírnevet Howlin' Wolf és Muddy Waters együtteseiben szerzett Cotton saját vagy társszerzővel írt dalait tartalmazza. Az album a Darrell Nulisch által énekelt címadó darabbal indul. Az Anson Funderburgh and the Rockets, a Ronnie Earl & the Broadcasters nevű formációkban és James Cotton turnézenekarában is megfordult, szólólemezeket a ’90-es évek elejétől készítő Nulisch énekhangját további öt dalban hallhatjuk. Mellette a mikrofont Keb’ Mo’ két, míg Gregg Allman, Warren Haynes, Ruthie Foster és Delbert McClinton egy-egy szám erejéig kapta meg. A tizenhárom szerzeményt felvonultató album legmegindítóbb dala a Bonnie Blue című akusztikus blues, melyben a legendás szájharmonikás a lemezen egyedüliként énekel, őt a kanadai Colin Linden rezonátoros gitáron kíséri. James Cotton friss hanganyagával nyilvánvalóvá tette, hogy hiába közeledik a nyolcadik ikszhez, továbbra is keményen dolgozik, esze ágában sincs visszavonulni. Magam részéről megelőlegezek egy, a blues körökben legrangosabb elismerésnek számító Blues Music Awards trófeát az önéletrajzi ihletésű felvételeket is tartalmazó lemeznek.Alligator Records, 2013
hoati
David Egan: David Egan
2013-08-28 | kritika
Az amerikai fehér bluesmenek két utat választhatnak. Vagy az autentikus blues elkötelezettjeiként igyekeznek minél jobban megközelíteni annak stílusát, hangulatát, mint azt John Hammond is kitűnően teszi még manapság is, vagy a brit John Mayall nyomdokain elindulva, a magas tenor hangot nem szégyellve, a blues interpretálását fehér ember módjára teszik. Nos, Reuben David Egan ez utóbbiak táborába tartozik, ámbár tősgyökeres amerikai. Louisiana államban, Lafayette-ben született a jövőre a hatvanat éppen betöltő, de már ősz zongorista-énekes, aki a ’90-es években komponistaként lépett ki az ismeretlenség homályából. Megírta többek között a dögös Wake Up Callt az említett Mayall, a First You Cry című dalt Percy Sledge számára, de a kivételes hangú Sledge mellett a szintén fekete soul-blues énekesek, Solomon Burke vagy Jimmy Witherspoon is megtiszteltetésnek vették tőle dalokat énekelni. A Please No More című szerzeményét a brit Joe Cocker és az egykori amerikai blues díva, Etta James is repertoárjára vette. Legutóbb 2008-ban Irma Thomas és Marcia Ball részére írt dalokat aktuális lemezeikre. Egan közben a billentyűk mögé ült, először a tradicionális cajunt a R&B, jazz, rock és zydeco muzsikával ötvöző Filé nevű formációhoz, majd a kilencfős szupergrouphoz, a Lil' Band O' Goldhoz csatlakozott. 2001 óta szólóelőadóként tevékenykedik, az elmúlt években két önálló albumot adott ki, és most, júliusban, a neve alatt, a harmadikat. A csont nélküli, tiszta dallamokat felvonultató lemezen a zongorista, énekes és zeneszerző mellett Joe McMahan gitáros, Ron Eoff basszusgitáros és Sipos Misi (no, nem a Muzsikás prímása) dobos játszik, valamint néhány vendégmuzsikus is meghívásra került. A That’s A Big Ol' Hurt címet viselő lassú, dögös Mayallos blueszal nyit a tizenkétszámos CD, közepén David ragyogó zongora imprójával. A Call Your Children Home a funkys ritmikájával ugyancsak kitűnő dal, Lil’ Bucks Senegal ismert zydeco gitáros közreműködésével. A lemez egyik legjobbja az Outta Mississippi című őrület, amit a szintén vendégzenész Dickie Landry avantgarde szaxofon játéka tesz még érdekesebbé. Néhány lassú blues, mint a Blues How They Linger, a The Outside, a Sad Sad Satisfaction, a Rootbeer Baby mellett, melyekben Egan jazzes zongorajátéka a meghatározó, kellemes meglepetés az album talán legjobb száma, a zydeco hangszerelésű Dance To The Blues With Me. David Egan könnyű, lágy, mondhatni meleg tenorja itt kimondottan élvezetes. A One Foot In The Bayou-t David még 1996-ban írta Tab Benoit számára, de a zongoraszólóval megspékelt boogie jót tett ennek a lemeznek is. A Funky Dreams című Lil’ Bucks Senegal gitározta dal ismét a New Orleansban született zydeco stílusjegyeit viseli magán: szürreális szöveg, woodoo érzések, jellegzetes ritmusok. Kitűnő szerzemény. Két jó értelemben vett sláger is felkerült az albumra: a Dead End Friend memphisi soulos hangulatú, a lemezt záró Every Tear azonban már-már édeskés. Ez azonban nem rontja el az anyag hangulatát - azt Roosevelt Sykes szelleme uralja. Ezzel a kiadvánnyal a dalszerző David Egant utolérte a zenész David Egan. Dolgozzon még sokáig!Rhonda Sue Records, 2013
Gróf István
Új lemez a Jack Cannon Blues Bandtől
2013-08-22 | hír
Fennállása legnagyobb sikereit 2008-ban egy hazai országos tehetségkutató és a Csehországban megrendezett Blues Aperitiv megnyerésével elért Jack Cannon Blues Band augusztus közepén Electric Live címmel, új lemezzel jelentkezett. Az album különlegessége, hogy ugyan stúdióban került rögzítésre, de egy élő előadás érzését szerették volna visszaadni, ezért egyszerre játszották fel a dalokat. „Remélhetőleg aki meghallgatja a lemezt, érezni fogja, amit át szeretnénk adni ezzel a felvétellel és annyira fogja élvezni az albumot, amennyire mi élveztük annak felvételét” - monda az együttes frontembere, a szájharmonikás-énekes Zoltai György az elektronikus hangszerekkel feljátszott, minimális utómunkával elkészült lemezről. A fiúkra a hétvégén egy igen fontos koncert vár, hiszen augusztus 24-én a lengyelországi Torunban a Harmonica Bridge Fesztiválon lépnek fel. A 2006-ban duóként megalakult, majd sokáig trióként, tavaly óta kvartettként működő zenekart immár második alkalommal hívják vissza (a főszervező, Slawek Wierzcholski nagy kedvenceként) e neves fesztiválra, ahol idén az ezer fő befogadására alkalmas Ethnographic Museum Amphiteatherben adnak koncertet.hoati
Little Mike & The Tornadoes: Forgive Me
2013-08-16 | kritika
Mike Markowitz, művésznevén Little Mike tinédzserként szerette meg a blues muzsikát, példaképének Muddy Waterst tekintette, akiért képes volt akár százötven mérföldet is utazni. A Little Mike & The Tornadoes nevű zenekart 1978-ban hozta létre, melyet előszeretettel „working class band”-ként aposztrofál, ugyanis az együttes valamennyi tagja büszkén vallja, hogy munkásosztálybeli családból származik. Újonnan kiadott, Forgive Me című albumuk kilenc Markowitz szerzeményt tartalmaz, míg a The Tornadoes tagja, Troy Nahumko két zenekari darabot jegyez. A gitáros egyik dala a nyitó Opelousas Rain, ami a Fool Too Long, a You Don’t Love Me és a My Little Therese című számokkal egyetemben a lemez gerincét alkotja, a másik a középtempós The Hit. A Tell Me Baby ritmusa, dallamvezetése az 1956-ban született, Muddy Waters által sikerre vitt Got My Mojo Workinget juttatta eszembe. Ez idáig olyan muzsikusok szerepeltek az 1990-től megjelenő albumaikon, mint Pinetop Perkins, Hubert Sumlin, Paul Butterfield, Ronnie Earl és Big Daddy Kinsey, most Sonny Rhodes, Warren King, Jim McKaba és Ace Moreland került meghívásra. King vendégszereplése azt jelenti, hogy a felvételek rögzítésére valamikor az elmúlt évtizedben került sor, hiszen a számtalan formációban megfordult, a Kingsnake Stúdióban hangmérnökként dolgozó gitáros 2010 januárjában elhunyt. A lemez erénye a lebilincselő tartalom, a kellemes hangzás mellett az, hogy hűen és izgalmasan idézi meg az ’50-es évek chicago bluesát. A Little Mike & The Tornadoes nyáron az Egyesült Államok délkeleti részén és Európában turnézik. Remélem hazánkba is ellátogatnak egyszer.ELROB Records, 2013
hoati
Henrik Freischlader friss lemezét magyarországi látogatásai ihlették
2013-08-11 | hír
A hazánkban már többször megfordult Henrik Freischlader november 22-én új stúdiólemezzel jelentkezik, aminek a címe, valamint dalainak, dalötleteinek nagy része is a Magyarországon töltött napok hatására született meg. Ahogy az már a tavalyi House In The Woods címet viselő albumon is érezhető volt, az igen tehetséges német gitáros-énekes a rockosabb hangzás irányába mozdul el, de természetesen blues és soul hatások is jellemzik a Night Train To Budapestre szánt tizenegy szerzeményt, melyeket első ízben Henrik szülővárosában november 22-én mutat be a Henrik Freischlader Band. A wuppertali koncertet követő lemezbemutató turnéra egészen jövő tavaszig kell majd várnunk, azonban addig sem tétlenkedik a zenekar, hiszen a nyár hátralévő részében és ősszel is adnak még koncerteket Franciaországban, Macedóniában, Németországban, Svájcban és az Egyesült Királyságban. Azoknak pedig, akik nem jutnak el a fellépéseikre, az augusztus 30-án megjelenő, két korábbi turné egy-egy koncertjét tartalmazó Live In Concerts című négylemezes kiadvánnyal kedveskedik az együttes. Ezzel egy időben jelenik meg Layla Zoe friss albuma, a The Lily is, amin a kanadai származású énekesnőt Freischlader és Moritz Fuhrhop kíséri.A Henrik Freischlader Band jelen állás szerint a húsz állomásos tavaszi lemezbemutató körúton Németországban, Svájcban és Ausztriában mutatja be az új stúdióalbum dalait, míg a nyerő, huszonegyedik fellépés április 3-án, Budapesten az A38 Hajón esedékes. A belépők augusztus elsejétől már elérhetők.
hoati
Dr. Wu’ and Friends: An Evening with Dr. Wu’ and Friends
2013-08-04 | kritika
A Dr. Wu’ név Jim Ashworth és Bryan Freeze kettősét takarja. A 2002-ben létrejött formáció elnevezését a ’60-as évek végén alakult, de kisebb-nagyobb megszakításokkal a mai napig is működő jazz-rock együttes, a Steely Dan egyik dalából kölcsönözte. A két zenészbarát Buddy Whittingtonnal és együttesével, valamint a szájharmonikás Gary Grammerrel kiegészülve tavalyelőtt egy forró nyári este a Texas állambeli Fort Worthben szabadtéren adott koncertet, mely rögzítésre, majd kiadásra került An Evening with Dr. Wu’ and Friends címmel. Az élő fellépés repertoárja a nyitó I’m A Man című Bo Diddley szerzeményt leszámítva két korábbi stúdiólemezük, a “Texas Blues” Project és a Texas Blues Project Vol. 2 számaira épült. Jim Ashworth, Bryan Freeze és a többi közreműködő is kiváló zenész, közülük számomra a legkiemelkedőbb teljesítményt Buddy Whittington nyújtotta. Ahogy a kissé kövérkés, rövid, tömzsi ujjú muzsikus gitározik, azt tanítani kellene. Az énekesi feladatot Ashworth, Freeze és ’Mouse’ Mayes mellett javarészt a brit blues atyjaként számon tartott John Mayall zenekarában 1993 és 2008 között tevékenykedő Whittington látta el. A közel hetvenpercnyi hosszúságú hanganyag utómunkálatait Bryan Freeze végezte. A koncert képanyagát bonus DVD-én mellékelték a CD-hez. A képi rész nem feltétlenül csúcskategóriás, senki se számítson óriási apparátussal rögzített, szemkápráztató módon megvágott koncertvideóra, de ez nem is probléma, hisz ehhez a zenei irányzathoz a földközeliség illik.Szerzői kiadás, 2012
hoati
Buddy Guy: Rhythm & Blues
2013-07-28 | kritika
Jó két és félévi kihagyás után, most nyáron dobta piacra a B.B. King mellett ma is alkotó legnagyobb fekete blues legenda, Buddy Guy legújabb stúdiólemezét, mely a Rhythm & Blues címet viseli. A dupla CD tematikusan két külön anyagra válik: az első a Rhythm, ami soulos, funkys, majdhogynem slágeresebb korong, míg a Blues dalai e műfaj hagyományait követik, hiszen ízig-vérig dögös bluesok sorakoznak rajta. Mi tagadás, ez utóbbi lemezt jóval többször tettem be a lejátszóba, és nem csak azért, mert a szívem a vérbeli blueshoz húz.Az első albumon Guy mintha több kompromisszumot tett volna a szélesebb közönségigénynek, mint kellett volna, pedig az inkább a belülről jövő, szuggesztív énekével és stílust teremtő gitárjátékéval, mint dalok szerzésével híressé vált muzsikus ezen négy szám társszerzője is. A ragyogó gitár imprókkal tarkított felvezető darabban, a Best In Townban a hetvenhat éves zenész hivatkozik tanítómesterére, Muddy Watersre, a chicago blues Elmore James, Jimmy Reed és Howlin’ Wolf mellett legkiemelkedőbb muzsikusára, akik mögött, ha nem is egész, de fél generációval később jöttek ők, a chicagói Buddy, versenytársa, Otis Rush, a memphisi B.B. King, a texasi Freddy King és a többiek. A lemez majd minden számában fúvóskórus tömörít, velőtrázó magasságokban vokáloznak a fekete lányok, mégis kevés a kiemelhető dal: mintha a CD producere, az egyébként dobokon is játszó zeneszerző, Tom Hambridge túlságosan magához ragadta volna az irányítást szerényebb teljesítményével. Üde kivétel Junior Wells Messin’ With The Kid című blues standardja, melyben meghívott előadóként a fehér rapper, Kid Rock énekel, vagy a szintén kortárs Guitar Slim szám, a Well I Done Got Over It. A ragyogó, fekete hangú fehér énekesnővel, Beth Harttal előadott duett azonban rendesen feladta a leckét Buddy-nak, a lemezen Ő is a legnagyobban és egyben legszebben ebben énekel - a Keith Urbannal közösen előadott dalukat ellenben még egyszer sem tudtam igazán végighallgatni. Sokat javít az album hangszerelésében a Hammond B3 állandó használata, azonban néha kissé régiesnek tűnt a Gibson Custom 335 gitár hangszíne.
A Blues több remek felvételt felvonultat, mint például a sodró lendületű lemezkezdő Meet Me In Chicago, mely város 1955 óta Buddy Guy otthona, és melyben ő működteti a Legend's klubot (tavalyelőtt lehetőségem adódott ellátogatni ide), a szeles város talán legnívósabb blues klubját. Rendesen megríkatja Fenderjét a Too Damn Badben ugyanúgy, mint az I Could Die Happy című szerzeményben, ahogyan azt majd ötven éve folyamatosan teszi. A Never Gonna Change-ben Kevin McKendree mozgalmas zongorajátéka, a Blues Don't Care-ben Gary Clark Jr.-ral, a húszas évei végén járó fekete gitáros-énekessel karöltve a mester felelgetős éneke, míg a régi sztenderdben, a Poison Ivy-ban a T-Bone Walkeres hangszerelés kiemelendő. Az album kimagasló száma az Evil Twin című dögös lassú tizenkettes blues, amiben az Aerosmith frontembere, Steven Tyler is énekel, és aki nem egyedül jött el vendégszerepelni, hanem rock bandája két gitárosát, Joe Perry-t és Brad Whitfordot is belökte Guy kezei közé egyet-egyet improvizálni.
A hatszoros Grammy-díjas veterán blues legenda Junior Wells-szel készített híres '72-es Play The Blues, vagy a már önbizalmat nyert és merészebben kísérletező zenész 1981-es DJ Play My Blues lemezei mellé elégedetten teszem oda ezt a dupla CD-t. Ha nem is korszakalkotó, de ott a helye az örökzöldek között!
RCA Records / Silvertone Records, 2013
Gróf István
Brad Vickers & His Vestapolitans: Great Day In The Morning
2013-07-21 | kritika
Brad Vickers azon kevés muzsikusok egyike, aki nem a régi lemezek hallgatásával tanult, hanem közvetlenül a mesterektől leste el a műfaj csínját-bínját. A blues zenével tizenkét éves korában ismerkedett meg. Pályafutása során játszott Jimmy Rogers, Hubert Sumlin, Bo Diddley, Chuck Berry, Odetta és Rosco Gordon együtteseiben. A legnagyobb sikert Pinetop Perkins oldalán érte el: a két éve elhunyt zongorista Born In The Delta és Ladies Man című albumait, melyeken a Long Islanddon felnőtt Vickers is közreműködött, Grammy-díjra jelölték. Szólólemezeket 2008 óta készít, az áprilisban kiadott Great Day In The Morning immár negyedik a sorban. Az album dalai magukba foglalják a blues, a folk, a ragtime és a roots muzsikát, de a rock ’n’ roll elemei sem hiányoznak belőlük. Nincsenek döngő ritmusok, kemény alap, gitártépés - a hallatlanul jól megírt szerzemények, saját arcra formált feldolgozások sokkal inkább idézik a ’30-as évek blueszenéjét, semmint a modern kor hangzását, témavilágát. A lemezen vendégként szerepelt két énekesnő, Christine Santinelli és Gina Sicilia, valamint a felvételeken nagybőgőn, mandolinon és percussionon játszó, a produceri feladatokat is ellátó muzsikus, Dave Gross. A záró tétel, Hart Wand szerzeménye, a Dallas blues tavaly digitális formában már kiadásra került abból a célból, hogy a száz éve született dal megvásárlása után befolyt összeggel a rászoruló blues zenészeket, azok családjait támogassák a Blues Foundations H.A.R.T Fund. alapítványon keresztül.ManHatTone Music, 2013
hoati
Lovely Days fesztivál Wiesenben
2013-07-17 | kritika
Az elmúlt hetekben kétszer ért pozitív élmény koncertlátogatásaim során. Június 26-án, a Lamantin Jazz Fesztivál Blues napján a Főtéri sátorban egy gombostűt nem lehetett leejteni, a színpad közelében a folyosókat is az ott ülő hallgatók torlaszolták el. Ugyanez vonatkozott a július 6-i, az ausztriai Wiesenben megrendezett Lovely Days fesztiválra, ahol eddig soha nem tapasztalható tömeg jött el egy izgalmas délutánt, estét eltölteni a rangos zenészek koncertjeire.
Két okból maradt le az első komolyabb bemutatkozó banda, a Deep Purple alapító basszerosa, Nick Simper and the Nasty Habits koncertjének nagy részéről körmendi - csákánydoroszlói - sótonyi különítményünk. Miután gyorshajtás miatt elég sokat vesződött velünk az osztrák rend őre egy burgenlandi falú szélén, megérkezésünk helyszínén döbbentünk rá a szomorú tényre: Sold out! - nincs jegyeladás, azaz megtelt az Ottakringer Arena tízezer állóhelynél is többet rendelkezésre bocsátó helyszíne.
Erős félóránkba került, míg mind a négyen, különböző fortélyok bevetése után, végre a sátorban lehettünk. Egypár, így a nagy korai Purple sláger, a Hush meghallgatása után Nick csapata levonult, és a hazai gyakorlatban ismeretlen gyorsasággal, félórás gyors átszerelés után átadta helyét az egykori Family együttes énekese, Roger Chapman and the Shortlist bandájának. Ámbár Chappo zenekarában a basszeros is, a szaxis-harmonikás is az eredeti felállásból jött, azaz jó 60 felettiek voltak az énekessel együtt, mégsem rengették meg a hallgatóságot. A rock mainstream vonalán zenélő csapat egyedüli értéke valóban Chappo hangja volt - a többiek korrektül lekísérték a főnököt. A Shadow On the Wall című közismert, Mike Oldfielddel közösen előadott dala, a Sixteen Tons című originál, majd a Rolling Stones Let's Spend the Night Together című őrülete aztán meghozta a hangulatot.
Utánuk jött többünk számára az est fénypontja, a ’60-as, ’70-es évek nagy brit blues-rock mestereinek máig aktív és termékeny énekese, orgonistája, gitárosa, Steve Winwood és zenekarának bemutatkozása. Winwood 1966-ban a rhythm & bluest játszó Spencer Davis Groupban kezdett, ott lett világhíres, majd két év múlva az art-rock felé forduló Traffic együttesben, valamint a világ talán legnagyobb neveiből verbuválódott Blind Faith nevű zenekarban érte el karrierje csúcsát. Mára két Grammy-díjat is magáénak tudhat az egykori csodagyerek-zenész. Azóta 10 albumot adott ki szólóban, és 65 éves kora ellenére napjainkban is folyamatosan turnézik. Öttagú bandájában latin a dobos, néger a bongós-kongás, és elmaradhatatlan a Jim Capaldi zenésztársa utódjául szegődő fuvolista-szaxofonos posztja, amit ezúttal a fiatal Paul Booth személyesített meg. Ő ugyanolyan méltó társa volt Steve Winwoodnak a koncert folyamán, mint a kalózkendős José Neto gitáros, aki, ha nem a főnök szólózott, átvette a rögtönzés jogát, mindannyiunk legnagyobb megelégedésére. A Rainmaker című dalukkal kezdtek, és hiába sütött kint hét ágra a nap, bizony a zene - csodával határos módon, a fuvolaszólónak köszönhetően - a borongós esőt idézte meg a színpadon.
Steve a Biedermeier stílusú, - feltételezem - 40 éve bejáratott Hammond orgonája mögött ült, énekelt, bal lába pedáljával hozva a basszust. Az I'm a Manben máris eleresztett egy hatalmas orgonaimprót állandóan pörgő-zörgő ritmuskísérete segítségével. Majd jöttek a Traffic és Faith korabeli dalok, a dögös Had To Cry Today, aztán amikor már előrejött gitározni, a lírai Can't Find My Way Home, a Mr. Fantasy, melynél Winwood énekére borsózott a hátunk. A ’80-as évek terméséből a latin hangulatú, már-már Santanás hangszínű Higher Love kergetett minket majdnem őrületbe, hogy végül a régi Spencer slágerekkel, a Keep On Runninggal és a Gimme Some Lovinnal köszönjön el tőlünk az igényes blues-rock óriása. Steve Winwood 46 éve sztár, de szerényen, alázattal, pózoktól mentesen köszönte meg tetszésnyilvánításunkat. Az újságírói szenzációt az jelentette, hogy a később színpadra lépő amerikai szupercsapat, a ZZ Top basszgitárosa, Dusty Hill a színpad egyik zugában élvezte végig brit kollégája zenei teljesítményét.
Alig 30 perc elmúltával a sátor alatt egy gombostűt nem lehetett leejteni: a brit boogie-rock legnépszerűbb bandája, a szintén négy évtizede a népszerűség csúcsán élvezkedő Status Quo következett. Hát, mit mondjak, zongorázni lehetett a különbséget a két zene minősége között. A darálós, gyors boogie-k dögösen, vérkorbácsolóan következtek, mindenki lába egyszerre dobogott, a hangulat a tetőfokára hágott. A Whatever You Want, a Paper Lane, az Again, Again, a Just Supposin és a többiek egymás után pörögtek, csak hát a színvonal esett egy kicsit: egyiknél 70-et, a másiknál 110-et ütött a metronóm, az I-IV-V fok azonban kíméletlenül ismétlődött. 1986-ban, mikor először hallottam őket Pesten, még jobban belelovaltam magam az élvezetbe. Ezúttal azonban alig vártam, hogy jöjjön egy lassú szám. Nos, ez is eljött, e kései sláger, az In the Army Now valóban egy igényesebb dal. Francis Rossi és Rick Parfitt gitáros-énekesek ’67, Andy Brown zongorista-gitáros 1976 óta a banda meghatározó tagja, a basszeros és a dobos ellenben új fiúk, akik precízen zenélve-mozogva beleilleszkedtek a csapatba. Rossinak három dolog miatt bocsátok meg: egyrészt az a kevés gitár rögtönzés, ami az előadáson elhangzott, az ő nevéhez köthető. Kopaszodó fejét a rockszakmában eléggé elítélendő módon se kalappal, se sapkával, se kendővel el nem fedte, és az utolsó: talán 8 gyermeke felnevelése érdekében, a mai napig lelkesen muzsikál, belead apait-anyait. Rick Parfittnak, a kísérőgitárosnak azonban nincs mentsége: a 3 akkordot lefogni tudó gitárosoknak ki kellett volna kopnia a zenei életből a ’60-as évek végén. Ő csak egy ügyes túlélő. Mindenesetre a Quo két originál amerikai rock 'n' rollal, a Chuck Berry Rock 'n' Roll Music és a Johnny B. Goode című számokkal búcsúzott.
Az est záró zenekara az újvilági ZZ Top volt, akik szintén a ’70-es évek elején alakultak, de mára az egyik legnagyobb rocksztárokká nőtték ki magukat. Amerikaiak lévén, már a kezdetkor nagy volt a show: vetített képernyőn spotokat, videoklipeket, illetve élőben a bandát mutatták. A Billy Gibbons - gitár, ének, Dusty Hill - basszus, ének és Frank Beard - dobok összetételű texasi csapat közel négy évtizede kezdetben blues, majd hard rockot muzsikál ebben az összetételben. Kissé anakronisztikus, ahogy a 40 centis szakállukkal, az elengedhetetlen, arcukat sohasem mutató napszemüvegükkel, hosszú hajukkal, vad, kemény gitárzenéjükkel - az amerikai elvárásoknak megfelelve - egyszerre párban táncolnak, mozognak, roggyantanak. Pláne, ha plüssmaciként plüssgitárokon játszanak. Mindenesetre az előbbi bandánál színesebben, zeneileg igényesebben, de Winwoodék produkciójától még mindig fényévnyi távolságban mérhető zenéjükkel jó hangulatot teremtettek az osztrák rockfesztivál résztvevőinek. Nagy slágereik, a Gimme All Your Lovin', a Legs ugyanúgy elhangzottak, mint a korai dögös dalok, a Tube Snake Boogie, a Tush vagy a Sharp Dressed Man. Külön köszönet illeti őket, hogy Jimi Hendrix-re emlékezve lenyomták a hallhatatlanul virtuóz Foxy Lady-t. A már éjfél után befejezett előadásukat ők is klasszikus rock 'n' rollal, Elvis Presley Jailhouse Rock című dalával zárták.
Jó volt ezúttal nyolcadszor is elmenni a közeli osztrák fesztiválfaluba: Eric Burdon, B.B. King, Van Morrison, Jeff Beck, Neil Young, a Deep Purple, Keith Emerson és sok más nagyágyú után ismét olyan előadókat sikerült meghallgatnunk, akiket itthon nem, vagy jóval több utánjárással érhettünk volna utol. Jövőre ugyanitt, de már előrevett jegyekkel - a viszontlátásig!
Szöveg és fotó: Gróf István
Két okból maradt le az első komolyabb bemutatkozó banda, a Deep Purple alapító basszerosa, Nick Simper and the Nasty Habits koncertjének nagy részéről körmendi - csákánydoroszlói - sótonyi különítményünk. Miután gyorshajtás miatt elég sokat vesződött velünk az osztrák rend őre egy burgenlandi falú szélén, megérkezésünk helyszínén döbbentünk rá a szomorú tényre: Sold out! - nincs jegyeladás, azaz megtelt az Ottakringer Arena tízezer állóhelynél is többet rendelkezésre bocsátó helyszíne.
Erős félóránkba került, míg mind a négyen, különböző fortélyok bevetése után, végre a sátorban lehettünk. Egypár, így a nagy korai Purple sláger, a Hush meghallgatása után Nick csapata levonult, és a hazai gyakorlatban ismeretlen gyorsasággal, félórás gyors átszerelés után átadta helyét az egykori Family együttes énekese, Roger Chapman and the Shortlist bandájának. Ámbár Chappo zenekarában a basszeros is, a szaxis-harmonikás is az eredeti felállásból jött, azaz jó 60 felettiek voltak az énekessel együtt, mégsem rengették meg a hallgatóságot. A rock mainstream vonalán zenélő csapat egyedüli értéke valóban Chappo hangja volt - a többiek korrektül lekísérték a főnököt. A Shadow On the Wall című közismert, Mike Oldfielddel közösen előadott dala, a Sixteen Tons című originál, majd a Rolling Stones Let's Spend the Night Together című őrülete aztán meghozta a hangulatot.
Utánuk jött többünk számára az est fénypontja, a ’60-as, ’70-es évek nagy brit blues-rock mestereinek máig aktív és termékeny énekese, orgonistája, gitárosa, Steve Winwood és zenekarának bemutatkozása. Winwood 1966-ban a rhythm & bluest játszó Spencer Davis Groupban kezdett, ott lett világhíres, majd két év múlva az art-rock felé forduló Traffic együttesben, valamint a világ talán legnagyobb neveiből verbuválódott Blind Faith nevű zenekarban érte el karrierje csúcsát. Mára két Grammy-díjat is magáénak tudhat az egykori csodagyerek-zenész. Azóta 10 albumot adott ki szólóban, és 65 éves kora ellenére napjainkban is folyamatosan turnézik. Öttagú bandájában latin a dobos, néger a bongós-kongás, és elmaradhatatlan a Jim Capaldi zenésztársa utódjául szegődő fuvolista-szaxofonos posztja, amit ezúttal a fiatal Paul Booth személyesített meg. Ő ugyanolyan méltó társa volt Steve Winwoodnak a koncert folyamán, mint a kalózkendős José Neto gitáros, aki, ha nem a főnök szólózott, átvette a rögtönzés jogát, mindannyiunk legnagyobb megelégedésére. A Rainmaker című dalukkal kezdtek, és hiába sütött kint hét ágra a nap, bizony a zene - csodával határos módon, a fuvolaszólónak köszönhetően - a borongós esőt idézte meg a színpadon.Steve a Biedermeier stílusú, - feltételezem - 40 éve bejáratott Hammond orgonája mögött ült, énekelt, bal lába pedáljával hozva a basszust. Az I'm a Manben máris eleresztett egy hatalmas orgonaimprót állandóan pörgő-zörgő ritmuskísérete segítségével. Majd jöttek a Traffic és Faith korabeli dalok, a dögös Had To Cry Today, aztán amikor már előrejött gitározni, a lírai Can't Find My Way Home, a Mr. Fantasy, melynél Winwood énekére borsózott a hátunk. A ’80-as évek terméséből a latin hangulatú, már-már Santanás hangszínű Higher Love kergetett minket majdnem őrületbe, hogy végül a régi Spencer slágerekkel, a Keep On Runninggal és a Gimme Some Lovinnal köszönjön el tőlünk az igényes blues-rock óriása. Steve Winwood 46 éve sztár, de szerényen, alázattal, pózoktól mentesen köszönte meg tetszésnyilvánításunkat. Az újságírói szenzációt az jelentette, hogy a később színpadra lépő amerikai szupercsapat, a ZZ Top basszgitárosa, Dusty Hill a színpad egyik zugában élvezte végig brit kollégája zenei teljesítményét.
Alig 30 perc elmúltával a sátor alatt egy gombostűt nem lehetett leejteni: a brit boogie-rock legnépszerűbb bandája, a szintén négy évtizede a népszerűség csúcsán élvezkedő Status Quo következett. Hát, mit mondjak, zongorázni lehetett a különbséget a két zene minősége között. A darálós, gyors boogie-k dögösen, vérkorbácsolóan következtek, mindenki lába egyszerre dobogott, a hangulat a tetőfokára hágott. A Whatever You Want, a Paper Lane, az Again, Again, a Just Supposin és a többiek egymás után pörögtek, csak hát a színvonal esett egy kicsit: egyiknél 70-et, a másiknál 110-et ütött a metronóm, az I-IV-V fok azonban kíméletlenül ismétlődött. 1986-ban, mikor először hallottam őket Pesten, még jobban belelovaltam magam az élvezetbe. Ezúttal azonban alig vártam, hogy jöjjön egy lassú szám. Nos, ez is eljött, e kései sláger, az In the Army Now valóban egy igényesebb dal. Francis Rossi és Rick Parfitt gitáros-énekesek ’67, Andy Brown zongorista-gitáros 1976 óta a banda meghatározó tagja, a basszeros és a dobos ellenben új fiúk, akik precízen zenélve-mozogva beleilleszkedtek a csapatba. Rossinak három dolog miatt bocsátok meg: egyrészt az a kevés gitár rögtönzés, ami az előadáson elhangzott, az ő nevéhez köthető. Kopaszodó fejét a rockszakmában eléggé elítélendő módon se kalappal, se sapkával, se kendővel el nem fedte, és az utolsó: talán 8 gyermeke felnevelése érdekében, a mai napig lelkesen muzsikál, belead apait-anyait. Rick Parfittnak, a kísérőgitárosnak azonban nincs mentsége: a 3 akkordot lefogni tudó gitárosoknak ki kellett volna kopnia a zenei életből a ’60-as évek végén. Ő csak egy ügyes túlélő. Mindenesetre a Quo két originál amerikai rock 'n' rollal, a Chuck Berry Rock 'n' Roll Music és a Johnny B. Goode című számokkal búcsúzott.
Az est záró zenekara az újvilági ZZ Top volt, akik szintén a ’70-es évek elején alakultak, de mára az egyik legnagyobb rocksztárokká nőtték ki magukat. Amerikaiak lévén, már a kezdetkor nagy volt a show: vetített képernyőn spotokat, videoklipeket, illetve élőben a bandát mutatták. A Billy Gibbons - gitár, ének, Dusty Hill - basszus, ének és Frank Beard - dobok összetételű texasi csapat közel négy évtizede kezdetben blues, majd hard rockot muzsikál ebben az összetételben. Kissé anakronisztikus, ahogy a 40 centis szakállukkal, az elengedhetetlen, arcukat sohasem mutató napszemüvegükkel, hosszú hajukkal, vad, kemény gitárzenéjükkel - az amerikai elvárásoknak megfelelve - egyszerre párban táncolnak, mozognak, roggyantanak. Pláne, ha plüssmaciként plüssgitárokon játszanak. Mindenesetre az előbbi bandánál színesebben, zeneileg igényesebben, de Winwoodék produkciójától még mindig fényévnyi távolságban mérhető zenéjükkel jó hangulatot teremtettek az osztrák rockfesztivál résztvevőinek. Nagy slágereik, a Gimme All Your Lovin', a Legs ugyanúgy elhangzottak, mint a korai dögös dalok, a Tube Snake Boogie, a Tush vagy a Sharp Dressed Man. Külön köszönet illeti őket, hogy Jimi Hendrix-re emlékezve lenyomták a hallhatatlanul virtuóz Foxy Lady-t. A már éjfél után befejezett előadásukat ők is klasszikus rock 'n' rollal, Elvis Presley Jailhouse Rock című dalával zárták.Jó volt ezúttal nyolcadszor is elmenni a közeli osztrák fesztiválfaluba: Eric Burdon, B.B. King, Van Morrison, Jeff Beck, Neil Young, a Deep Purple, Keith Emerson és sok más nagyágyú után ismét olyan előadókat sikerült meghallgatnunk, akiket itthon nem, vagy jóval több utánjárással érhettünk volna utol. Jövőre ugyanitt, de már előrevett jegyekkel - a viszontlátásig!
Szöveg és fotó: Gróf István
