Tengs Lengs
Kívül mindenen
könyvbemutató és koncert

2017.12.16.

BlueStone
& The Horn Section
2017.12.14.


oLivérSky 50
Lábszky Olivér
születésnapi koncertje
2017.12.16.


Chuck Berry emlékest
közreműködik:
Fekete Jenő
& Chuck Berry Rock'n'Rollers
vendég:
Závodi János
2017.12.17.


Mojo Workings
& Voodoo Papa
2017.12.21.


Ian Siegal Band

2017.12.31.

Ajánlott albumok

Hobo Blues Band
Hobo Blues Band
Vadászat
Little G Weevil
Little G Weevil
Something Poppin'
Janis Joplin
Janis Joplin
Farewell Song
Johnny Winter
Johnny Winter
Second Winter
Joe Bonamassa
Joe Bonamassa
You & Me
The Cash Box Kings
The Cash Box Kings
Royal Mint
Benny Turner
Benny Turner
My Brother's Blues
T-Bone Walker
T-Bone Walker
T-Bone Blues




Új lemez a Jack Cannon Blues Bandtől
2013-08-22 | hír


Fennállása legnagyobb sikereit 2008-ban egy hazai országos tehetségkutató és a Csehországban megrendezett Blues Aperitiv megnyerésével elért Jack Cannon Blues Band augusztus közepén Electric Live címmel, új lemezzel jelentkezett. Az album különlegessége, hogy ugyan stúdióban került rögzítésre, de egy élő előadás érzését szerették volna visszaadni, ezért egyszerre játszották fel a dalokat. „Remélhetőleg aki meghallgatja a lemezt, érezni fogja, amit át szeretnénk adni ezzel a felvétellel és annyira fogja élvezni az albumot, amennyire mi élveztük annak felvételét” - monda az együttes frontembere, a szájharmonikás-énekes Zoltai György az elektronikus hangszerekkel feljátszott, minimális utómunkával elkészült lemezről. A fiúkra a hétvégén egy igen fontos koncert vár, hiszen augusztus 24-én a lengyelországi Torunban a Harmonica Bridge Fesztiválon lépnek fel. A 2006-ban duóként megalakult, majd sokáig trióként, tavaly óta kvartettként működő zenekart immár második alkalommal hívják vissza (a főszervező, Slawek Wierzcholski nagy kedvenceként) e neves fesztiválra, ahol idén az ezer fő befogadására alkalmas Ethnographic Museum Amphiteatherben adnak koncertet.

hoati


Little Mike & The Tornadoes: Forgive Me
2013-08-16 | kritika


Mike Markowitz, művésznevén Little Mike tinédzserként szerette meg a blues muzsikát, példaképének Muddy Waterst tekintette, akiért képes volt akár százötven mérföldet is utazni. A Little Mike & The Tornadoes nevű zenekart 1978-ban hozta létre, melyet előszeretettel „working class band”-ként aposztrofál, ugyanis az együttes valamennyi tagja büszkén vallja, hogy munkásosztálybeli családból származik. Újonnan kiadott, Forgive Me című albumuk kilenc Markowitz szerzeményt tartalmaz, míg a The Tornadoes tagja, Troy Nahumko két zenekari darabot jegyez. A gitáros egyik dala a nyitó Opelousas Rain, ami a Fool Too Long, a You Don’t Love Me és a My Little Therese című számokkal egyetemben a lemez gerincét alkotja, a másik a középtempós The Hit. A Tell Me Baby ritmusa, dallamvezetése az 1956-ban született, Muddy Waters által sikerre vitt Got My Mojo Workinget juttatta eszembe. Ez idáig olyan muzsikusok szerepeltek az 1990-től megjelenő albumaikon, mint Pinetop Perkins, Hubert Sumlin, Paul Butterfield, Ronnie Earl és Big Daddy Kinsey, most Sonny Rhodes, Warren King, Jim McKaba és Ace Moreland került meghívásra. King vendégszereplése azt jelenti, hogy a felvételek rögzítésére valamikor az elmúlt évtizedben került sor, hiszen a számtalan formációban megfordult, a Kingsnake Stúdióban hangmérnökként dolgozó gitáros 2010 januárjában elhunyt. A lemez erénye a lebilincselő tartalom, a kellemes hangzás mellett az, hogy hűen és izgalmasan idézi meg az ’50-es évek chicago bluesát. A Little Mike & The Tornadoes nyáron az Egyesült Államok délkeleti részén és Európában turnézik. Remélem hazánkba is ellátogatnak egyszer.

ELROB Records, 2013

hoati


Henrik Freischlader friss lemezét magyarországi látogatásai ihlették
2013-08-11 | hír


A hazánkban már többször megfordult Henrik Freischlader november 22-én új stúdiólemezzel jelentkezik, aminek a címe, valamint dalainak, dalötleteinek nagy része is a Magyarországon töltött napok hatására született meg. Ahogy az már a tavalyi House In The Woods címet viselő albumon is érezhető volt, az igen tehetséges német gitáros-énekes a rockosabb hangzás irányába mozdul el, de természetesen blues és soul hatások is jellemzik a Night Train To Budapestre szánt tizenegy szerzeményt, melyeket első ízben Henrik szülővárosában november 22-én mutat be a Henrik Freischlader Band. A wuppertali koncertet követő lemezbemutató turnéra egészen jövő tavaszig kell majd várnunk, azonban addig sem tétlenkedik a zenekar, hiszen a nyár hátralévő részében és ősszel is adnak még koncerteket Franciaországban, Macedóniában, Németországban, Svájcban és az Egyesült Királyságban. Azoknak pedig, akik nem jutnak el a fellépéseikre, az augusztus 30-án megjelenő, két korábbi turné egy-egy koncertjét tartalmazó Live In Concerts című négylemezes kiadvánnyal kedveskedik az együttes. Ezzel egy időben jelenik meg Layla Zoe friss albuma, a The Lily is, amin a kanadai származású énekesnőt Freischlader és Moritz Fuhrhop kíséri.
A Henrik Freischlader Band jelen állás szerint a húsz állomásos tavaszi lemezbemutató körúton Németországban, Svájcban és Ausztriában mutatja be az új stúdióalbum dalait, míg a nyerő, huszonegyedik fellépés április 3-án, Budapesten az A38 Hajón esedékes. A belépők augusztus elsejétől már elérhetők.

hoati


Dr. Wu’ and Friends: An Evening with Dr. Wu’ and Friends
2013-08-04 | kritika


A Dr. Wu’ név Jim Ashworth és Bryan Freeze kettősét takarja. A 2002-ben létrejött formáció elnevezését a ’60-as évek végén alakult, de kisebb-nagyobb megszakításokkal a mai napig is működő jazz-rock együttes, a Steely Dan egyik dalából kölcsönözte. A két zenészbarát Buddy Whittingtonnal és együttesével, valamint a szájharmonikás Gary Grammerrel kiegészülve tavalyelőtt egy forró nyári este a Texas állambeli Fort Worthben szabadtéren adott koncertet, mely rögzítésre, majd kiadásra került An Evening with Dr. Wu’ and Friends címmel. Az élő fellépés repertoárja a nyitó I’m A Man című Bo Diddley szerzeményt leszámítva két korábbi stúdiólemezük, a “Texas Blues” Project és a Texas Blues Project Vol. 2 számaira épült. Jim Ashworth, Bryan Freeze és a többi közreműködő is kiváló zenész, közülük számomra a legkiemelkedőbb teljesítményt Buddy Whittington nyújtotta. Ahogy a kissé kövérkés, rövid, tömzsi ujjú muzsikus gitározik, azt tanítani kellene. Az énekesi feladatot Ashworth, Freeze és ’Mouse’ Mayes mellett javarészt a brit blues atyjaként számon tartott John Mayall zenekarában 1993 és 2008 között tevékenykedő Whittington látta el. A közel hetvenpercnyi hosszúságú hanganyag utómunkálatait Bryan Freeze végezte. A koncert képanyagát bonus DVD-én mellékelték a CD-hez. A képi rész nem feltétlenül csúcskategóriás, senki se számítson óriási apparátussal rögzített, szemkápráztató módon megvágott koncertvideóra, de ez nem is probléma, hisz ehhez a zenei irányzathoz a földközeliség illik.

Szerzői kiadás, 2012

hoati


Buddy Guy: Rhythm & Blues
2013-07-28 | kritika


Jó két és félévi kihagyás után, most nyáron dobta piacra a B.B. King mellett ma is alkotó legnagyobb fekete blues legenda, Buddy Guy legújabb stúdiólemezét, mely a Rhythm & Blues címet viseli. A dupla CD tematikusan két külön anyagra válik: az első a Rhythm, ami soulos, funkys, majdhogynem slágeresebb korong, míg a Blues dalai e műfaj hagyományait követik, hiszen ízig-vérig dögös bluesok sorakoznak rajta. Mi tagadás, ez utóbbi lemezt jóval többször tettem be a lejátszóba, és nem csak azért, mert a szívem a vérbeli blueshoz húz.
Az első albumon Guy mintha több kompromisszumot tett volna a szélesebb közönségigénynek, mint kellett volna, pedig az inkább a belülről jövő, szuggesztív énekével és stílust teremtő gitárjátékéval, mint dalok szerzésével híressé vált muzsikus ezen négy szám társszerzője is. A ragyogó gitár imprókkal tarkított felvezető darabban, a Best In Townban a hetvenhat éves zenész hivatkozik tanítómesterére, Muddy Watersre, a chicago blues Elmore James, Jimmy Reed és Howlin’ Wolf mellett legkiemelkedőbb muzsikusára, akik mögött, ha nem is egész, de fél generációval később jöttek ők, a chicagói Buddy, versenytársa, Otis Rush, a memphisi B.B. King, a texasi Freddy King és a többiek. A lemez majd minden számában fúvóskórus tömörít, velőtrázó magasságokban vokáloznak a fekete lányok, mégis kevés a kiemelhető dal: mintha a CD producere, az egyébként dobokon is játszó zeneszerző, Tom Hambridge túlságosan magához ragadta volna az irányítást szerényebb teljesítményével. Üde kivétel Junior Wells Messin’ With The Kid című blues standardja, melyben meghívott előadóként a fehér rapper, Kid Rock énekel, vagy a szintén kortárs Guitar Slim szám, a Well I Done Got Over It. A ragyogó, fekete hangú fehér énekesnővel, Beth Harttal előadott duett azonban rendesen feladta a leckét Buddy-nak, a lemezen Ő is a legnagyobban és egyben legszebben ebben énekel - a Keith Urbannal közösen előadott dalukat ellenben még egyszer sem tudtam igazán végighallgatni. Sokat javít az album hangszerelésében a Hammond B3 állandó használata, azonban néha kissé régiesnek tűnt a Gibson Custom 335 gitár hangszíne.
A Blues több remek felvételt felvonultat, mint például a sodró lendületű lemezkezdő Meet Me In Chicago, mely város 1955 óta Buddy Guy otthona, és melyben ő működteti a Legend's klubot (tavalyelőtt lehetőségem adódott ellátogatni ide), a szeles város talán legnívósabb blues klubját. Rendesen megríkatja Fenderjét a Too Damn Badben ugyanúgy, mint az I Could Die Happy című szerzeményben, ahogyan azt majd ötven éve folyamatosan teszi. A Never Gonna Change-ben Kevin McKendree mozgalmas zongorajátéka, a Blues Don't Care-ben Gary Clark Jr.-ral, a húszas évei végén járó fekete gitáros-énekessel karöltve a mester felelgetős éneke, míg a régi sztenderdben, a Poison Ivy-ban a T-Bone Walkeres hangszerelés kiemelendő. Az album kimagasló száma az Evil Twin című dögös lassú tizenkettes blues, amiben az  Aerosmith frontembere, Steven Tyler is énekel, és aki nem egyedül jött el vendégszerepelni, hanem rock bandája két gitárosát, Joe Perry-t és Brad Whitfordot is belökte Guy kezei közé egyet-egyet improvizálni.
A hatszoros Grammy-díjas veterán blues legenda Junior Wells-szel készített híres '72-es Play The Blues, vagy a már önbizalmat nyert és merészebben kísérletező zenész 1981-es DJ Play My Blues lemezei mellé elégedetten teszem oda ezt a dupla CD-t. Ha nem is korszakalkotó, de ott a helye az örökzöldek között!

RCA Records / Silvertone Records, 2013

Gróf István


Brad Vickers & His Vestapolitans: Great Day In The Morning
2013-07-21 | kritika


Brad Vickers azon kevés muzsikusok egyike, aki nem a régi lemezek hallgatásával tanult, hanem közvetlenül a mesterektől leste el a műfaj csínját-bínját. A blues zenével tizenkét éves korában ismerkedett meg. Pályafutása során játszott Jimmy Rogers, Hubert Sumlin, Bo Diddley, Chuck Berry, Odetta és Rosco Gordon együtteseiben. A legnagyobb sikert Pinetop Perkins oldalán érte el: a két éve elhunyt zongorista Born In The Delta és Ladies Man című albumait, melyeken a Long Islanddon felnőtt Vickers is közreműködött, Grammy-díjra jelölték. Szólólemezeket 2008 óta készít, az áprilisban kiadott Great Day In The Morning immár negyedik a sorban. Az album dalai magukba foglalják a blues, a folk, a ragtime és a roots muzsikát, de a rock ’n’ roll elemei sem hiányoznak belőlük. Nincsenek döngő ritmusok, kemény alap, gitártépés - a hallatlanul jól megírt szerzemények, saját arcra formált feldolgozások sokkal inkább idézik a ’30-as évek blueszenéjét, semmint a modern kor hangzását, témavilágát. A lemezen vendégként szerepelt két énekesnő, Christine Santinelli és Gina Sicilia, valamint a felvételeken nagybőgőn, mandolinon és percussionon játszó, a produceri feladatokat is ellátó muzsikus, Dave Gross. A záró tétel, Hart Wand szerzeménye, a Dallas blues tavaly digitális formában már kiadásra került abból a célból, hogy a száz éve született dal megvásárlása után befolyt összeggel a rászoruló blues zenészeket, azok családjait támogassák a Blues Foundations H.A.R.T Fund. alapítványon keresztül.

ManHatTone Music, 2013

hoati


Lovely Days fesztivál Wiesenben
2013-07-17 | kritika


Az elmúlt hetekben kétszer ért pozitív élmény koncertlátogatásaim során. Június 26-án, a Lamantin Jazz Fesztivál Blues napján a Főtéri sátorban egy gombostűt nem lehetett leejteni, a színpad közelében a folyosókat is az ott ülő hallgatók torlaszolták el. Ugyanez vonatkozott a július 6-i, az ausztriai Wiesenben megrendezett Lovely Days fesztiválra, ahol eddig soha nem tapasztalható tömeg jött el egy izgalmas délutánt, estét eltölteni a rangos zenészek koncertjeire.
Két okból maradt le az első komolyabb bemutatkozó banda, a Deep Purple alapító basszerosa, Nick Simper and the Nasty Habits koncertjének nagy részéről körmendi - csákánydoroszlói - sótonyi különítményünk. Miután gyorshajtás miatt elég sokat vesződött velünk az osztrák rend őre egy burgenlandi falú szélén, megérkezésünk helyszínén döbbentünk rá a szomorú tényre: Sold out! - nincs jegyeladás, azaz megtelt az Ottakringer Arena tízezer állóhelynél is többet rendelkezésre bocsátó helyszíne.
Erős félóránkba került, míg mind a négyen, különböző fortélyok bevetése után, végre a sátorban lehettünk. Egypár, így a nagy korai Purple sláger, a Hush meghallgatása után Nick csapata levonult, és a hazai gyakorlatban ismeretlen gyorsasággal, félórás gyors átszerelés után átadta helyét az egykori Family együttes énekese, Roger Chapman and the Shortlist bandájának. Ámbár Chappo zenekarában a basszeros is, a szaxis-harmonikás is az eredeti felállásból jött, azaz jó 60 felettiek voltak az énekessel együtt, mégsem rengették meg a hallgatóságot. A rock mainstream vonalán zenélő csapat egyedüli értéke valóban Chappo hangja volt - a többiek korrektül lekísérték a főnököt. A Shadow On the Wall című közismert, Mike Oldfielddel közösen előadott dala, a Sixteen Tons című originál, majd a Rolling Stones Let's Spend the Night Together című őrülete aztán meghozta a hangulatot.
Utánuk jött többünk számára az est fénypontja, a ’60-as, ’70-es évek nagy brit blues-rock mestereinek máig aktív és termékeny énekese, orgonistája, gitárosa, Steve Winwood és zenekarának bemutatkozása. Winwood 1966-ban a rhythm & bluest játszó Spencer Davis Groupban kezdett, ott lett világhíres, majd két év múlva az art-rock felé forduló Traffic együttesben, valamint a világ talán legnagyobb neveiből verbuválódott Blind Faith nevű zenekarban érte el karrierje csúcsát. Mára két Grammy-díjat is magáénak tudhat az egykori csodagyerek-zenész. Azóta 10 albumot adott ki szólóban, és 65 éves kora ellenére napjainkban is folyamatosan turnézik. Öttagú bandájában latin a dobos, néger a bongós-kongás, és elmaradhatatlan a Jim Capaldi zenésztársa utódjául szegődő fuvolista-szaxofonos posztja, amit ezúttal a fiatal Paul Booth személyesített meg. Ő ugyanolyan méltó társa volt Steve Winwoodnak a koncert folyamán, mint a kalózkendős José Neto gitáros, aki, ha nem a főnök szólózott, átvette a rögtönzés jogát, mindannyiunk legnagyobb megelégedésére. A Rainmaker című dalukkal kezdtek, és hiába sütött kint hét ágra a nap, bizony a zene - csodával határos módon, a fuvolaszólónak köszönhetően - a borongós esőt idézte meg a színpadon.
Steve a Biedermeier stílusú, - feltételezem - 40 éve bejáratott Hammond orgonája mögött ült, énekelt, bal lába pedáljával hozva a basszust. Az I'm a Manben máris eleresztett egy hatalmas orgonaimprót állandóan pörgő-zörgő ritmuskísérete segítségével. Majd jöttek a Traffic és Faith korabeli dalok, a dögös Had To Cry Today, aztán amikor már előrejött gitározni, a lírai Can't Find My Way Home, a Mr. Fantasy, melynél Winwood énekére borsózott a hátunk. A ’80-as évek terméséből a latin hangulatú, már-már Santanás hangszínű Higher Love kergetett minket majdnem őrületbe, hogy végül a régi Spencer slágerekkel, a Keep On Runninggal és a Gimme Some Lovinnal köszönjön el tőlünk az igényes blues-rock óriása. Steve Winwood 46 éve sztár, de szerényen, alázattal, pózoktól mentesen köszönte meg tetszésnyilvánításunkat. Az újságírói szenzációt az jelentette, hogy a később színpadra lépő amerikai szupercsapat, a ZZ Top basszgitárosa, Dusty Hill a színpad egyik zugában élvezte végig brit kollégája zenei teljesítményét.
Alig 30 perc elmúltával a sátor alatt egy gombostűt nem lehetett leejteni: a brit boogie-rock legnépszerűbb bandája, a szintén négy évtizede a népszerűség csúcsán élvezkedő Status Quo következett. Hát, mit mondjak, zongorázni lehetett a különbséget a két zene minősége között. A darálós, gyors boogie-k dögösen, vérkorbácsolóan következtek, mindenki lába egyszerre dobogott, a hangulat a tetőfokára hágott. A Whatever You Want, a Paper Lane, az Again, Again, a Just Supposin és a többiek egymás után pörögtek, csak hát a színvonal esett egy kicsit: egyiknél 70-et, a másiknál 110-et ütött a metronóm, az I-IV-V fok azonban kíméletlenül ismétlődött. 1986-ban, mikor először hallottam őket Pesten, még jobban belelovaltam magam az élvezetbe. Ezúttal azonban alig vártam, hogy jöjjön egy lassú szám. Nos, ez is eljött, e kései sláger, az In the Army Now valóban egy igényesebb dal. Francis Rossi és Rick Parfitt gitáros-énekesek ’67, Andy Brown zongorista-gitáros 1976 óta a banda meghatározó tagja, a basszeros és a dobos ellenben új fiúk, akik precízen zenélve-mozogva beleilleszkedtek a csapatba. Rossinak három dolog miatt bocsátok meg: egyrészt az a kevés gitár rögtönzés, ami az előadáson elhangzott, az ő nevéhez köthető. Kopaszodó fejét a rockszakmában eléggé elítélendő módon se kalappal, se sapkával, se kendővel el nem fedte, és az utolsó: talán 8 gyermeke felnevelése érdekében, a mai napig lelkesen muzsikál, belead apait-anyait. Rick Parfittnak, a kísérőgitárosnak azonban nincs mentsége: a 3 akkordot lefogni tudó gitárosoknak ki kellett volna kopnia a zenei életből a ’60-as évek végén. Ő csak egy ügyes túlélő. Mindenesetre a Quo két originál amerikai rock 'n' rollal, a Chuck Berry Rock 'n' Roll Music és a Johnny B. Goode című számokkal búcsúzott.
Az est záró zenekara az újvilági ZZ Top volt, akik szintén a ’70-es évek elején alakultak, de mára az egyik legnagyobb rocksztárokká nőtték ki magukat. Amerikaiak lévén, már a kezdetkor nagy volt a show: vetített képernyőn spotokat, videoklipeket, illetve élőben a bandát mutatták. A Billy Gibbons - gitár, ének, Dusty Hill - basszus, ének és Frank Beard - dobok összetételű texasi csapat közel négy évtizede kezdetben blues, majd hard rockot muzsikál ebben az összetételben. Kissé anakronisztikus, ahogy a 40 centis szakállukkal, az elengedhetetlen, arcukat sohasem mutató napszemüvegükkel, hosszú hajukkal, vad, kemény gitárzenéjükkel - az amerikai elvárásoknak megfelelve - egyszerre párban táncolnak, mozognak, roggyantanak. Pláne, ha plüssmaciként plüssgitárokon játszanak. Mindenesetre az előbbi bandánál színesebben, zeneileg igényesebben, de Winwoodék produkciójától még mindig fényévnyi távolságban mérhető zenéjükkel jó hangulatot teremtettek az osztrák rockfesztivál résztvevőinek. Nagy slágereik, a Gimme All Your Lovin', a Legs ugyanúgy elhangzottak, mint a korai dögös dalok, a Tube Snake Boogie, a Tush vagy a Sharp Dressed Man. Külön köszönet illeti őket, hogy Jimi Hendrix-re emlékezve lenyomták a hallhatatlanul virtuóz Foxy Lady-t. A már éjfél után befejezett előadásukat ők is klasszikus rock 'n' rollal, Elvis Presley Jailhouse Rock című dalával zárták.
Jó volt ezúttal nyolcadszor is elmenni a közeli osztrák fesztiválfaluba: Eric Burdon, B.B. King, Van Morrison, Jeff Beck, Neil Young, a Deep Purple, Keith Emerson és sok más nagyágyú után ismét olyan előadókat sikerült meghallgatnunk, akiket itthon nem, vagy jóval több utánjárással érhettünk volna utol. Jövőre ugyanitt, de már előrevett jegyekkel - a viszontlátásig!

Szöveg és fotó: Gróf István


Szavazz a Blues Blast Music Awards jelöltjeire!
2013-07-14 | hír


Május elején a Blues Blast Magazine munkatársai, zenei szakírók, menedzserek, fesztiválok támogatói és zenészek összeállították az idei Blues Blast Music Awards jelöltjeinek listáját. A szavazás 2013. július 15-én indul és augusztus 31-éig tart, a díjátadóra 2013. október 31-én a chicagói Buddy Guys’ Legends-ben kerül sor. Szavazni jogosultak mindazok, akik feliratkoztak a világ leggyorsabban növekvő, a több mint 90 országból több mint 22000 feliratkozóval rendelkező internetes blues magazin ingyenes hírlevelére.

A jelöltek listája

Contemporary Blues Album
4 Jacks: Deal With It
Ian Siegal & The Mississippi Mudbloods: Candy Store Kid
Michael Burks: Show Of Strength
Shaun Murphy: Ask For The Moon
Rick Estrin & The Nightcats: One Wrong Turn
Robert Cray: Nothin' But Love

Traditional Blues Album
Eddie Shaw & The 757 Allstars: Still Riding High
The Cash Box Kings: Black Toppin'
The Kid Ramos & Bob Corritore: The Phoenix Sessions
Mannish Boys: Double Dynamite
Doug MacLeod: There's A Time
Little Joe McLerran: Facebook Blues

Blues Rock Album
Albert Castiglia: Living The Dream
Tinsley Ellis: Get It!
Walter Trout: Blues For Modern Daze
Royal Southern Brotherhood: Royal Southern Brotherhood
Jason Elmore And Hoodoo Witch: Tell You What
Simon McBride: Crossing The Line

Soul Blues Album
Barbara Carr: Keep The Fire Burning
Curtis Salgado: Soul Shot
John Németh: Soul Live
Johnny Rawls: Soul Survivor
Mighty Sam McClain: Too Much Jesus (Not Enough Whiskey)
Theodis Ealey: You And I Together

Song Of The Year
Sena Ehrhardt - Ed Ehrhardt: Dreamin’ Or Dyin’ (Sena Ehrhardt: All In)
Curtis Salgado - Dave Duncan: A Woman Or The Blues (Curtis Salgado: Soul Shot)
Cee Cee James - Rob "Slideboy" Andrews: I Got A Right To Sing The Blues (Cee Cee James: Blood Red Blues)
Doug MacLeod: Black Nights (Doug MacLeod: There's A Time)
Peter Karp - Sue Foley: Analyze’N Blues (Peter Karp And Sue Foley: Beyond The Crosssroads)
Sam McClain - Pat Herlehy: Too Much Jesus (Not Enough Whiskey) (Mighty Sam McClain: Too Much Jesus (Not Enough Whiskey))

New Artist Debut Release
Southern Hospitality: Easy Livin'
Andy T & Nick Nixon Band: Drink Drank Drunk
Paula Harris: Turning On The Naughty
Frank Bey With The Anthony Paule Band: You Don't Know Nothing
James ‘Buddy’ Rogers: My Guitar Is My Only Friend
Mike Wheeler: Self Made Man
Alabama Shakes: Boys & Girls

Male Blues Artist
Curtis Salgado
Doug MacLeod
John Németh
Lucky Peterson
Mud Morganfield
Rick Estrin

Female Blues Artist
Deanna Bogart
Shaun Murphy
Janiva Magness
Shemekia Copeland
Teeny Tucker
Teresa James

Blues Band Of The Year
Rick Estrin & The Nightcats
Southern Hospitality
Lil' Ed & The Blues Imperials
The Cash Box Kings
Mannish Boys
Tedeschi Trucks Band

Sean Costello Rising Star Award
Andy Poxon
Brandon Santini
Doug Deming
Kevin Selfe
Mike Wheeler
Paula Harris
Victor Wainwright
Sena Ehrhardt

hoati


Blues nap a Lamantin Jazz Fesztiválon
2013-07-10 | kritika


A szombathelyi Lamantin Jazz Fesztivál, amelyet egy dzsesszkedvelő orvos, Tímár Péter hozott létre, a 2000. évi indulása óta Magyarország egyik legjelentősebb dzsessz fesztiváljává nőtte ki magát. A fellépő együttesek zöme a hazai és a szomszédos országok vezető dzsessz, illetve blues zenekarai közül kerül ki, mellettük európai vagy világsztárok emelik a fesztivál rangját. Az idén június 23-a és 29-e között lebonyolított koncertsorozat egyetlen tematikus estje, a június 26-án immár negyedik alkalommal megrendezett Blues nap volt.
A közönség által a fesztivál legkedveltebb, leglátogatottabb napján az első koncertet a műsorfüzetben fel nem tüntetett Nagyszínpad nevű együttes adta. A fiatalokból álló dzsessz formáció a fesztivállal párhuzamosan megtartott Improvizációs Tábor egyik művésztanára, Gyárfás István ajánlására került a programba. A rendelkezésükre álló alig fél óra alatt négy szerzeményt adtak elő, a záró Summertime-ban a II. Ablakos Lakatos Dezső Országos Jazzversenyen díjat szerzett Zelencsuk ’Etűd’ Gréta énekét hallhattuk.
A következő fellépő az általam leginkább várt Little G Weevil Band volt. Ekkora már az elvileg hétszáz fő befogadására képes, a vasi megyeszékhely főterén felállított koncertsátor dugig megtelt. A 29. International Blues Challenge-en a szóló/duó kategória első díját megnyert, valamint a kategória legjobb gitárosának járó trófeát is begyűjtő Little G Weevil, azaz Szűcs Gábor együttesét kiváló magyar zenészek (Szabó Tamás - szájharmonika, Nagy Szabolcs - zongora, Herr Attila - basszusgitár, Gyenge Lajos - dob) alkották. Az elhangzó műsor Little G önéletrajzi ihletésű számaira épült, melyek között megtalálhattunk néhány dalt a friss, Moving címet viselő albumáról is. Új blues csillaggal állunk szemben - nyilatkozta róla a lemezt kiadó VizzTone Label Group főnöke, Muddy Waters egykori gitárosa, Bob Margolin, amit a jelenlévők a látottak, hallottak alapján csak megerősíteni tudnak.
Harmadikként a 2005-ben alakult, az esten döntően Gérecz Attila verseit feldolgozó számokat játszó Ferenczi György és a Rackajam lépett színpadra. A tragikus sorsú, az ’56-os harcokban elesett Gérecz megzenésített költeményeit hallgatva olyan érzésünk támadhat, mintha eleve dalszövegként születettek volna a feldolgozott versek. A félreismerhetetlenül egyedi hangzású együttes fellépésének csúcspontját számomra A szökés című tétel előadása jelentette.
A Blues nap zárásaként a Deitra Farr & Soul Gift Revue adott fergeteges koncertet. Nem hiába tartják Deitra Farrt Chicago egyik legjobb énekesének, fantasztikus energiával énekelte végig az estét. A festőként és íróként is tevékenykedő énekesnő muzsikustársai, a szerény természetéről, a zene iránti odaadásáról híres kiváló gitáros, Enrico Crivellaro, a Hammond B3 varázsló, Raphael Wressnig és a halálpontos dobos, Silvio Berger voltak. A koncert végén a közönség szűnni nem akaró ovációval fejezte ki elragadtatását, a ráadásban pedig, amikor Deitra minket is megénekeltetett, teli torokból énekeltük: Hey, hey, your blues is all right!
Szombathely és Győr között a menetidő autóval picit több mint másfél óra, de útitársaimmal hazafele végig azon tanakodtam, miként követhettük el azt a hibát, hogy csak először látogattunk el e remek fesztiválra. Biztos vagyok abban, hogy jövőre a tizenötödik alkalommal megrendezendő Lamantin Jazz Fesztiválon is tiszteletünket fogjuk tenni!

Szöveg: hoati, fotó: Büki László 'Harlequin'


Little G Weevil: Moving
2013-07-07 | kritika


Amikor Alan Lomax 1935-ben nekilátott az afroamerikai népdal kincs, azaz a blues gyűjtésének és megmentésének, talán az utolsó előtti pillanatban volt. Nem úgy, mint magyarországi elődjei, Bartók, Kodály és Vikár, akik megelőzték az amerikaiakat jó 20 évvel, és hanghordozóra rögzítették a Kárpát-medencei népdal kincs jó részét. Lomax a washingtoni Kongresszusi Könyvtár számára gyűjtött, és egy közülük való feketét, John Worköt is maga mellé vette, hogy segítse eligazodni az amerikai Dél zenei útvesztőjében. Általuk a county blues, vagyis a vidéki, a Mississippi delta vidékéhez köthető népzene fennmaradt, a felfedezett muzsikusok is kiadhatták lemezeiket. Nos, Szűcs Gábor, alias Little G Weevil harmadik újvilági albuma, a Moving tiszta country blues. Gabesz alig két hónappal a 2013. februári 3-i, a 29. Memphis-i Nemzetközi Blues Párbaj szóló/duó kategóriájának megnyerése után (100 versenyző indult!) vonult stúdióba. Három szerzemény kivételével egymaga zenél és énekel a lemezen. A kezdő dal, a Shook It and Broke It nagyszerűen vezeti fel az albumot: a szerző fémtestű gitáron, dobrón slide-ozva kíséri énekét Sleepy John Estes stílusában, csakúgy mint a lemez egyetlen idegen szerzeményében, a lassú Let's Talk It Oven című tizenkettes bluesban, mely a korong legszuggesztívebb dala. Ritka zenei csemege a szivardoboz-gitár, a téglalap alakú cigar box guitar használata, amit a ’30-as években rendes gitár hiányában szivaros fémdobozból bütyköltek össze a szegényebb zenészek ugyanúgy, miként a hegedűjüket, vagy bendzsójukat is. A pentaton dallamú Advice-ben mintha citerával kísért magyar népdalt adna elő vele a művész. John Lee Hooker használta előszeretettel a foot tapinget, a lábdobogtatást gitár kísérete változatosabbá tételére, melyet Little G is szívesen használ az On My Way To Memphis és a Pastest Man címet viselő számokban. Az album mindhárom kísérettel előadott dalában a muzsikustársak csak színesítenek. A Mean and Dirty egy kitűnő shuffle, a gyors Swing in The Middle hangulatos lezárása a lemeznek a példakép John Lee Hooker pörgős zenéjével, míg a címadó Moving dögös blues. Az Amerikában joggal a nemzetiségét nem emlegető bluesman itt azonban utal gyökereire a „long way to Georgia from my sweet Balaton Lake...” sorral. Maurice Nazzaro harmonikás és Danny V Vinson gitáros visszafogottan, de mintaszerűen rögtönöznek ezeken a felvételeken.
Gabesz énekhangja már-már tökéletes blues tónusú. És ahogy idősödik, úgy lesz majd még érettebb! A hangszerelés példás, a gyors-lassú számok aránya emészthetővé teszi az albumot, a dalok hossza pedig mesterien eltalált: a divattal ellentétben több blues csak 1.40-2 perc hosszúságú, pont annyi, amennyi kell a számnak, de ahol az improvizációk is előtérbe kerülnek, ott 4-5 perc időtartamúak.
Kerestem a fogást a lemezen, de nem találtam: kifogástalan. Győződjenek meg róla.

VizzTone Label Group, 2013

Gróf István


Háromnapos blues fesztivál a Kobuci Kertben
2013-07-04 | koncertajánló


Háromnapos blues fesztivál várja a műfaj elkötelezett híveit július 10-e és 12-e között Óbudán, a városrész hangulatos főteréről nyíló Kobuci Kertben. Az elmúlt évekhez hasonlóan idén is a műfaj jól ismert hazai és nemzetközi képviselői játszanak majd a Zichy-kastély belső udvarán üzemelő helyszínen: a kilenc fellépő között találjuk Deitra Farrt, Big Daddy Wilsont és Little G Weevilt is.

Az első napon, szerdán az osztrák ’Sir’ Oliver Mally nyitja a koncertek sorát. Kortárs blues muzsikájában felleljük a legnagyobb elődök nyomait a texas bluestól a chicago bluesig, vagy éppen a west coast bluestól a „straight-from-the-heart” dalokig. Szintén a nyitó napon hallhatjuk Magyarország és a világ egyik legjobb szájharmonikásaként kitüntetett zenészét, aki énekes, hegedűs, gitáros és életművész egyben: Ferenczi György a Rackajam társaságában szerepel majd. A szerdai nap külföldi sztárja a chicagói blues koronázatlan királynője, Deitra Farr lesz, aki blues, soul és gospel énekesként vált híressé több mint harmincöt éves karrierje során. A Chicagóban született előadó a város legsikeresebb blues klubjaiban kezdte pályafutását, majd a '90-es években a Mississippi Heat zenekar énekesnőjeként folytatta. Az elmúlt évtizedben már szólólemezeivel arat sikereket a festőként és íróként is tevékenykedő előadó, akit ezúttal a Soul Gift Revue kísér majd a Kobuci Kertben.



A második napon, július 11-én a Pély Barna Trio nyitja a programot. Pély Barna immár több mint egy évtizede a magyar jazz és könnyűzenei élet egyik sokszínű és meghatározó muzsikusaként ismert. Énekes-zeneszerzőként a nyitottság és energikusság jellemzi, előadásmódjában és munkáiban a jazz, a blues, a rock, a soul, a funky és a pop alapvető stílusjegyeit ötvözi. Utánuk a tiszteletbeli magyar bluesmanként kezelt osztrák gitáros-énekes, Ripoff Raskolnikov adja elő együttese élén az élet hétköznapi csodáiról szóló dalait, a tőle megszokott átéléssel és karizmával. A második nap fő fellépője egy olyan előadó, aki a hazai blues kedvelők örömére rendszeresen visszatér Budapestre: Big Daddy Wilson ezúttal idén áprilisban megjelent, I'm Your Man című lemezét hozza majd el. Az Észak-Karolinában nevelkedett, jelenleg Németországban élő Wilson elmondása szerint az új album a blues sokszínűségét igyekszik bemutatni, szemléltetve, hogy szinte minden modern zenei műfajnak ez a gyökere.
A harmadik napon a Jambalaya kezd. A 2005 óta működő, profi zenészek által alakított együttes a New Orleans környékiek sajátos, halakból és zöldségekből összeállított étkéről kapta a nevét, melynek fő jellemzője a határtalan változatosság. Ugyanez igaz arra a New Orleans-i eredetű zenére is, amit a Jambalaya játszik: az alapanyagok - azaz a blues, a jazz és a funky - összetevőit szabadon választott arányban, modern hangszerelésben keveri a Nemes Zoltán vezette formáció. Őket a legendás bluesgitáros, Fekete Jenő zenekara, a Muddy Shoes követi - a több mint egy évtizede működő, itthon és külföldön is nagy sikert aratott csapat a XX. század elejének akusztikus világától a nagyvárosi blueson át egészen a modern, saját szerzeményekig számos dalt előad majd a színpadon. Az utolsó nap, és egyben az egész fesztivál egyik leginkább várt koncertje minden bizonnyal Szűcs Gábor produkciója lesz, aki Little G Weevil néven nemrég egyedülálló zenei sikert ért el: az egyik legrangosabb versenyen, a memphisi International Blues Challenge-en győzedelmeskedett szóló/duó kategóriában, és a legjobb gitárosnak járó címet is megkapta. A jelenleg Atlantában élő, 1977-ben született előadó már több mint egy évtizede csak a zenélésnek él. A blues muzsika szeretete egészen Memphis-ig, a műfaj szülőföldjéig csábította, ahol szinte a semmiből építette fel azt a nemzetközi karriert, aminek újabb csúcspontjaként érkezett az International Blues Challenge-en szerzett elismerés. Második lemeze, a The Teaser 2011 decemberében jelent meg, és a kultikus Mojo Magazine a Best Blues Album 2012 kategóriában a Top10 közé sorolta. Friss, Moving című albuma hivatalosan július 23-án jelenik meg, de a fesztivál záró napjára ellátogatók a helyszínen már megvásárolhatják.
A Kobuci Blues Fesztivál programjai minden nap 19 órakor kezdődnek, könnyed és igényes nyáresti szórakozást kínálva a látogatóknak, méghozzá baráti áron. Belépő: napijegy 1500 Ft, háromnapos bérlet: 3000 Ft.


Joe Bonamassa ősszel ismét Budapesten lép fel
2013-06-30 | koncertajánló


Napjaink egyik legjobb blues-rock gitárosa, Joe Bonamassa október 1-jén ismét Budapestre érkezik, hogy Magyarország legnagyobb, legmodernebb kongresszusi és rendezvény helyszínén, a Budapest Kongresszusi Központban adjon koncertet.

Joe Bonamassa még csak harminchat esztendős, de máris több mint húsz éves karriert tudhat maga mögött, amely egyenesen a csúcsra repítette: alig tizenkét évesen már B.B. King előtt játszott, 2009-ben pedig saját koncertje töltötte meg Nagy-Britannia legrangosabb hangversenytermét, a Royal Albert Hallt. Tavaly az Egyesült Államok két gitáros magazinja, a Guitar Player és a Guitar World olvasói is megválasztották a világ legjobb blues gitárosának, ám tehetsége korántsem csak e műfaj követői előtt tette ismertté. „Hihetetlen ez a kölyök, pedig még csak épp hogy kapisgálja ezt a zenét. Egyedülálló tehetség!” - így nyilatkozott B.B. King az akkor mindössze tíz esztendős Bonamassáról, aki be is váltotta a személyéhez, tehetségéhez fűzött ígéretet: két évtizeddel az első lépések után Amerika egyik legtehetségesebb blues-rock gitárfenoménjeként, és egyre inkább igazi rocksztárként tartják számon.
Az 1977-ben született Joe Bonamassa szülei hangszerüzletet üzemeltettek, így a hatalmas lemezgyűjtemény mellett az első gitár is kézzelfogható közelségben volt: Joe már hatévesen el tudta játszani Jimi Hendrix Voodoo Child című klasszikusát. Évekkel később egy beszédes nevű, a rockvilág nagyjainak utódait tömörítő zenekarban kapott szerepet: a Bloodline együttesben az ifjabbik Berry Oakley, valamint Miles Davis fia, Erin és a The Doors gitáros Robby Krieger gyermeke, Waylon társaságában zenélt.
Bonamassa nem csak kiemelkedő zenészi tudásának és érzelemdús, eleven gitárjátékának köszönheti sikereit, hanem elsősorban rendkívüli, szinte már felfoghatatlan szintű munkabíró képességének: 2000 óta több mint 10 szólóalbumot, 5 koncertlemezt és 4 koncert DVD-t adott ki, melyekből csak tavalyra jutott három önálló kiadvány - Driving Towards The Daylight címen új albuma jelent meg, továbbá a New York-i Beacon Theatre-ben rögzített koncert audio- és videofelvétele is elérhetővé vált. Emellett szerepelt Jon Lord utolsó lemezén, a Concerto For Group And Orchestra 2012-ben rögzített stúdióváltozatán, és kiadott egy albumot a Black Country Communion nevű hard rock supergrouppal is, ahol Glenn Hughes, Derek Sherinian és Jason Bonham oldalán muzsikált.
Az ez évi első termés egy exkluzív akusztikus turnén rögzített bécsi koncertfelvétel, az An Acoustic Evening At The Vienna Opera House. Szintén idén szerepelt egy könnyed jazz-funk zenekar, a Rock Candy Funk Party debütáló lemezén is, valamint egy újabb, Seesaw című közös albumot is kiadott a soul-blues amerikai királynőjével, Beth Harttal. Saját elmondása szerint azért szeret ennyi különböző projektben részt venni, mert folyamatosan keresi a lehetőségeket arra, hogy más és más zenét játszhasson, más és más műfajokat érintve - és éppen ez a folytonos dinamika-keresés vezetett oda, hogy három sikeres lemez után idén távozott a Black Country Communionból, mely ezt követően megszűnt ezen a néven működni.
Joe Bonamassa az elmúlt évek legkeresettebb gitárosává vált, akinek zenésztársai között egyre illusztrisabb előadókat találunk: a már említett művészek mellett szerepel ezen a listán Eric Clapton, Blondie Chaplin, Paul Rodgers, Leslie West, Vince Gill és Sandi Thom is.
Az október 1-jén esedékes budapesti koncert pontos programja még nem ismert, de Bonamassa eddigi munkásságát és korábbi hazai koncertjeit ismerve bizton állíthatjuk, lélegzetelállító produkció és kitűnő hangulat vár a Kongresszusi Központba látogatókra.

Jegyek kaphatók a Broadway jegyirodákban, az Interticket országos hálózatában, valamint a www.jegy.hu oldalán.


Huszonegyedik alkalommal rendezik meg a Gastroblues Fesztivált
2013-06-22 | koncertajánló


21. Gastroblues Fesztivál
2013. július 1-7.
Paks

A tavalyi 2012-es évben jubileumok sokaságát ünnepelte a Gastroblues Fesztivál. A Fesztivál 20. jubileuma mellett 25 évvel korábban indult a Gastroblues Klub, 15 éves lett a Borbarát Találkozó, illetve tavaly év végén az 50. Gastroblues lemezkiadvány is kiadásra került.

Vajon mit hozhat a 2013-as, 21. fesztivál? A huszonegy nemcsak a kártyában lehet nyerő, hanem az lehet a Gastroblues Fesztivál történetében is. Ennek biztosítéka több kiváló fellépő mellett az elmúlt négy évtizedben több zenei stílusban is maradandót alkotó virtuóz gitáros, a világ egyik legjobb muzsikusának tartott Al Di Meola most legújabb, Beatles and More műsorával mutatkozik be Pakson. Mi ez az új műsor? Nos, Meolát sem hagyta hidegen az elmúlt huszadik század zenei életét nagyban befolyásoló Beatles együttes munkássága. Bevallása szerint gyerekkora óta figyelemmel kísérte a liverpooli négyes munkásságát és már régóta tervezte dalaik előadását, feldolgozását, ennek azonban csak most jött el az ideje. A hazánkban is kedvelt gitáros az év elején rögzítette a londoni Abbey Road stúdióban a Beatles néhány szerzeményét, valamint néhány saját kompozícióját, mellyel a zenekar előtt kíván tisztelegni. Pakson igazán különleges élményben részesülhetnek a fesztivál látogatói, hiszen Meola három muzsikus társához a magyar Sturcz Quartet is csatlakozik.
Bizonyára sokaknak feltűnt, hogy a fesztivál fellépői között elvétve találhattunk hölgyeket, noha a nagyvilágban számtalan női előadó igyekszik életben tartani a blues zenét. Az amerikai Dana Fuchs személyében nemcsak az első tengerentúli női előadót köszönthetjük, hanem a Janis Joplinról szóló Love, Janis című Off-Broadway musical főszereplőjét is.
A fesztivál zenei palettáját tovább színesíti a '70-es évek szlovák progresszív rock zenekara, a nálunk is kedvelt Collegium Musicum fellépése. Saját kompozícióik mellett klasszikus szerzők darabjait is feldolgozták, így például Bartók Bélától is kölcsönöztek. Stílusuk az Emerson, Lake & Palmer, a magyar East együttes munkáihoz hasonlítható. A négy évtized szünet után fellépő Collegium Musicum koncertje kihagyhatatlan gyöngyszem lehet az igényes rock zenét kedvelők számára.
Eric Sardinas a modern blues fenegyereke. Extravagáns külsőjével, leharcolt, fémtestű dobro-gitárjával, és rekedtes hangjával utolérhetetlen énekes-gitáros showmannek számít. A delta blues gyökereiből táplálkozó akusztikus szerzeményekből szinte észre sem vesszük, ahogy átvált kemény elektromos blues-rockba. Az agyontetovált nehézfiú a nyakláncaival és gyűrűivel igazi macsónak számít, de az érdekes látvány mellett fontos megjegyeznünk róla, hogy jelenleg a világ egyik legjobb blues-zenészeként tartják számon.
Szintén komoly érdeklődés előzheti meg az olasz gitáros Andrea Braido fellépését. Braido eddig már két alkalommal volt a Gastroblues fesztivál vendége. 2005-ben Hendrix műsorral, majd 2006-ban a Twin Dragons nevű formációval lépett fel. Az utóbbi zenekar nevéhez méltóan két szólógitárossal érkezett, az akkori közönség legnagyobb örömére. Az idei Braido formáció „ikergitárosa” Fulvio Feliciano lesz, aki a most basszusgitárosként is fellépő énekes Nathaniel Peterson-nal lép fel. Nathaniel erőteljes énekével, robosztus termetével, és jellegzetes arctetoválásával a hét évvel korábbi fesztivál emlékezetes figurája volt, és nagy valószínűséggel idén is különleges koncertre számíthatunk tőlük.
A magyar fellépők sem maradnak ki a Gastroblues Fesztivál programjából. Sok év után ismét fellép nálunk a hazai supergroup a Boom Boom, a sokszor legjobb gitárosnak választott Tátrai Tiborral, a kiváló dobos, Borlai Gergővel, a basszusgitáros Szappanos Györggyel, a gitáros Mohai Tamással és az énekes-gitáros Jamie Winchesterrel. A zenekar tagjai jól ismertek hatalmas zenei virtuózitásukról, és arról, hogy élőben hihetetlen energiákat mozgatnak meg dalaikkal.
Kiemelendő a Varga János Project & Sturcz Quartet lemezbemutató koncertje meglepetésekkel. Nagy érdeklődésre tarthat számot a Sonia & The Soulbreakers. Sonia Zambrano a perui Janis Joplinként ismert énekes hosszú szünet után ismét mikrofont ragadott. A zenekar az énekes hangorkánjára és a trió masszív hangszerelésre építi produkcióját. Vendégünk lesz Little G Weevil (Szűcs Gábor) is, aki az idei Egyesült Államokban (Memphis) megrendezett 29. International Blues Challenge fesztiválon a szóló-duó kategória nyertese volt. Több helyszínen találkozhatunk Petruska András „egyszemélyes zenekarral” is. További magyar fellépők és formációk: Mojo Workings, Sonny and his Wild Cows, Tűzkerék xT, Rolls Frakció, az erdélyi Jazz Kaláka & Mihály Ernő, a felvidéki Joint Venture és még sokan mások.
Természetesen a zenei programokon túl nem maradhat el az Országos Borbarát Találkozó sem, ahol történelmi borvidékek borászai jelennek meg, valamint gasztronómiai bemutatók, jótékonysági főzőverseny is színesítik a programot.


Little G Weevil ismét hazalátogat
2013-06-15 | koncertajánló


Little G Weevil, azaz Szűcs Gábor több száz hazai és külföldi koncertet követően 2004-ben az Egyesült Államok déli részébe költözött, hogy - elmondása szerint - végre blues zenész legyen. A következő évben első európai blues muzsikusként szerződést kapott Memphisben, a legendás Beale Streeten. Turnézott Texas, Arkansas, Mississippi, Alabama, Tennessee és Georgia államokban, de Kanadában is több sikeres koncertet adott. Utazásai során olyan világhírű zenészekkel lépett fel, mint Anson Funderburgh, Sam Myers, Bob Margolin, Big Jack Johnson és Lonnie Shields. Saját számokból álló lemeze, a Southern Experience 2008-ban jelent meg, ami világszerte kitűnő kritikát kapott, csakúgy, mint a három év múlva kiadott The Teaser. Pályafutása ez idáig legnagyobb sikerét idén februárban a 29. International Blues Challenge-en érte el, ahol elnyerte a szóló/duó kategória első díját és a kategória legjobb gitárosának járó trófeát is. Little G Weevil június végén - az Egyesült Államokba történt költözése óta immár sokadszorra - hazalátogat, a közel egy hónapos itthon tartózkodása során számos koncertet ad, melyeken a július 23-án megjelenő, Moving című albumának a dalai is felcsendülnek. A VizzTone Label Group gondozásában piacra kerülő, akusztikus felvételeket tartalmazó lemez hivatalos turnéja augusztus első felében Virginia államban kezdődik és 2014 kora nyárig tart.

Fellépések
Little G Weevil Band
június 26.: Szombathely - Lamantin Jazz Fesztivál
június 28.: Tokaj-Rakamaz - Hegyalja Fesztivál
július 12.: Budapest, Kobuci Kert

Little G Weevil
június 25.: Zánka - EFOTT
július 03.: Sopron - Volt Fesztivál
július 06.: Paks - 21. Nemzetközi Gastroblues Fesztivál
július 09.: Biatorbágy, Café Chaplin
július 10.: Dunaújváros, Petőfi Művészeti Liget
július 20.: Lábatlan - XI. Lábatlani Blues Fesztivál

hoati


Hugh Laurie: Didn't It Rain
2013-06-09 | kritika


Hugh Laurie napjaink egyik legismertebb sorozatszínésze, akit a Doktor House című amerikai kórházsorozat pillanatok alatt világhíressé tett, de sokan jobban szeretnek gondolni rá a Fekete Vipera vagy a Majd a komornyik vígjátéksorozatokban nyújtott alakításai okán. Az oxfordi származású Laurie a színészkedés mellett kipróbálta magát a zenei pályán is: 2006 vége óta a Band from TV nevű, színészekből álló együttes tagja, három esztendeje pedig Meat Loaf eddigi legutolsó lemezén, a Hang Cool Teddy Bearen vendégszerepelt.
2010 második felében lehetősége adódott, hogy a szívének kedves blues műfajban, kiváló zenészekkel összehozzon egy albumot, amelynek a Let Them Talk címet adta. A többek között Leroy Carr, Ray Charles, J.B. Lenior, Blind Blake és Robert Johnson szerzeményeit tartalmazó lemez mind kritikai, mind eladási szempontból sikert aratott világszerte.
Debütáló albumának kedvező fogadtatása után, idén májusban került a boltok polcaira második hanganyaga, a Didn’t It Rain. „Elhatároztam, hogy még jobban elmélyedek az amerikai zenében, mely kisfiú korom óta elbűvölt engem” - mondta Hugh a lemezzel kapcsolatban. Ennek megfelelően az albumra olyan dalok kerültek, mint a The St. Louis Blues, a Vicksburg Blues, a Careless Love, a Wild Honey és az I Hate A Man Like You. Laurie - aki zongorázik ill. gitározik is a lemezen - énekesként nem a legnagyobb ász, mégis képes a védjegyszerű énekhangjával színt és dinamikát vinni a változatos érzéseket közvetítő számokba. A hangulatos ívű album rögzítésében közreműködött a Copper Bottom Band, valamint három énekes, Jean McClain, Gaby Moreno és a Grammy-díjas Taj Mahal.
A cipész maradjon a kaptafájánál, a színész meg a színészkedésnél. Hány televíziós vagy mozisztár próbálkozott lemezkiadással, és bukott bele? Nagyon sok, de Hugh Laurie a legkevésbé sem tartozik közéjük, hisz a Let Them Talk után ismét egy kellemes szórakozást nyújtó, könnyen megszerethető albumot hozott létre.

Magneoton / Warner Music, 2013

hoati


Andy Poxon: Tomorrow
2013-05-29 | kritika


Andy Poxon zenész családba született az Egyesült Államokbeli Marylandben. Gyermekkorában először szülői késztetésre hegedülni tanult, majd mikor egy gitárt lelt a családi házuk pincéjében, hangszert váltott. Saját nevét viselő együttesét, az Andy Poxon Banddet 2009-ben, tizennégy esztendősen hozta létre, mellyel a következő évben elkészítették bemutatkozó lemezüket, a számos díjat és jelölést kapott Red Rootsot. Példaképével, Duke Robillarddal Baltimorban ismerkedett meg, ahol a hazánkban már két alkalommal megfordult muzsikus előtt adott koncertet. Robillard közös zenélésre is meginvitálta, s felajánlotta segítségét Poxonnak második albuma elkészítéséhez. Együttműködésük eredményeként készült el a Tomorrow című lemez, aminek rögzítésében a műfaj krémjéhez tartozó zenészek (Bruce Bears, Brad Hallen, Mark Teixeira, …) vettek részt. A produceri teendőket Duke Robillard látta el, aki az album záró szerzeményében, az instrumentálisan előadott Jammin’ At Lakewestben gitározott is. A tizennégy számos Tomorrow színes, változatos és ízléses anyag egy pazar hangszeres tudású, remek énekhanggal bíró, ragyogó dalszerzői vénával megáldott, sokra hivatott tehetségtől!

EllerSoul Records, 2013

hoati


Vadvirágok Band: We Don’t Like Heroes!
2013-05-19 | kritika


A magát blues ’n’ roll zenekarnak aposztrofáló Vadvirágok Band 2007-ben jött létre. Az együttes a megalakulása óta kb. négyszáz koncertet adott, s olyan muzsikusokkal lépett fel, mint Pribojszki Mátyás, Tátrai Tibor, Tóth János Rudolf és a „bolgár Hobo”, Vasko Krapkata. Bemutatkozó lemezük, a budapesti Echo Studio-ban rögzített We Don’t Like Heroes! idén februárban jelent meg. Kezdeti éveikben repertoárjuk döntően feldolgozásokra épült, mára saját dalokra tevődött át a hangsúly. Ennek megfelelően a digitálisan kiadott album egy Muddy Waters és egy The Doors nótát leszámítva, csakis saját szerzeményeiket tartalmazza. A dalok a műfaj bulizós oldalát mutatják be, a hasonló tempójú számok azonban egy idő után egyhangúnak tűnnek. A produceri, a zenei rendezői feladatokat a szűkös anyagiak miatt maguk oldották meg, ami sajnos tetten érhető a lemez hangzásán. Ezeket a negatívumokat leszámítva viszont a bemutatkozó albumáért dicséret illeti a létrejötte óta rengeteget érett zenekart. Aki teheti, ismerkedjen meg az interneten meghallgatható, onnan ingyenesen letölthető hanganyaggal.

Szerzői kiadás, 2013

hoati


Átadták a Blues Music Awards díjait
2013-05-11 | hír


Csütörtökön nyilvánosságra hozták a 34. Blues Music Awards nyerteseinek a névsorát. A memphis-i Cook Convention Centerben ünnepélyes gála keretein belül huszonöt kategóriában jutalmazzák a legjobbak teljesítményét.

A díjazottak:

Acoustic Album
Ann Rabson w/ Bob Margolin: Not Alone

Acoustic Artist
Eric Bibb

Album Of The Year
Michael Burks: Show Of Strength

B.B. King Entertainer
Curtis Salgado

Band
Tedeschi Trucks Band

Best New Artist Debut
Big LLou Johnson: They Call Me Big Llou

Contemporary Blues Album
Michael Burks: Show Of Strength

Contemporary Blues Female Artist
Janiva Magness

Contemporary Blues Male Artist
Tab Benoit

DVD
Muddy Waters & Rolling Stones: Live At Checkerboard Lounge (Eagle Rock Entertainment)

Gibson Guitar Award
Derek Trucks

Historical Album
Various Artists: Plug It In! Turn It Up! Electric Blues (Bear Family Records)

Instrumentalist – Bass
Bob Stroger

Instrumentalist – Drums
Cedric Burnside

Instrumentalist – Harmonica
Rick Estrin

Instrumentalist – Horn
Eddie Shaw

Koko Taylor Award (Traditional Blues Female)
Ruthie Foster

Pinetop Perkins Piano Player
Victor Wainwright

Rock Blues Album
Tedeschi Trucks Band: Everybody’s Talkin’

Song
Janiva Magness & Dave Darling: I Wont Cry (Janiva Magness: Stronger For It)

Soul Blues Album
Curtis Salgado: Soul Shot

Soul Blues Female Artist
Irma Thomas

Soul Blues Male Artist
Curtis Salgado

Traditional Blues Album
The Mannish Boys: Double Dynamite

Traditional Blues Male Artist
Magic Slim

hoati


Életem a zene - interjú Zsoldos ’Báró’ Zoltánnal
2013-05-08 | beszélgetések


Zsoldos ’Báró’ Zoltán a pályafutása során számos együttesben szerepelt. Legnagyobb sikereit a Natur Blues Band vezetőjeként érte el: a szombathelyi székhelyű formáció több hazai blues fesztivál fő attrakciója volt, John Mayall 1987-es második és 1993-as harmadik magyarországi turnéjának egyik előzenekaraként adott koncerteket. A félrevonultan élő muzsikus új csapata, a Báró & the Blues Step bemutatkozó CD-je apropóján harasztifalui otthonában interjút adott oldalunknak.

Mostani nagylemezetek, a főleg zalaegerszegi fiatalokkal alapított Báró & the Blues Step azonos című albuma nagyobbrészt Muddy Waters, Willie Cobbs, Ma Rainey és B.B. King sztenderdeket tartalmaz. A többi lemezedhez képest érezhető azonban egy kis jazzes hatás, ami Szatmári Juli énekében, Berkes Dániel billentyűs-játékában, de még Tahin Szabolcs gitárjátékában is észlelhető.
Igen, ezek a fiatalok szeretik a jazzt, tudják is, de addig a határig játsszák, ameddig kompromisszumot tudunk kötni. Én inkább tisztelem a jazzt. A jazzben és bluesban a legkisebb közös többszörös a rögtönzés, az improvizáció, mely felszabadítja a zenészt a kötöttségei alól, és azt játszik, ami a belsejéből fakad. A lemezen a bluesnak rendeltük alá zenénket, ez a törekvésem 70-80 %-ban meg is valósult. De csak ilyen, magasan kvalifikált muzsikusokkal lehetett megtenni azt, hogy két nap alatt felvegyük ezt az albumot.

A CD-t meghallgatván, én csillagos ötöst adtam pl. a Louisiana Bluesra, a Feverre, a Traveller's Bluesra vagy a Thrill Is Gone-ra. Te hogy mutatnád be a lemezt?
Kimondottan R & B zenéket tartalmaz, a szokásos - gitárok, basszus, dob, szájharmonika - hangszereléssel, melyben szerepet kapott a banjo, az orgona-zongora is. Négy felvételen egy fiatal énekesnő a főszereplő, aki inkább jazzes, soulos szerzeményeket ad elő, jó érzékkel. Igyekeztük a számokat ugyanúgy előadni, mint az eredetiek, nagy részüknél még a hangnem is azonos volt. Ez sikerült belőle. A Blues Step alkalmi társulat, nem akar mindenáron színpadon lenni: ha meghívnak bennünket, és a megfelelő feltételeket biztosítják, szívesen játszunk. De csak azért, hogy mindenáron szerepeljünk, már nem.

Menjünk vissza az elejére! Hogyan kerültél kapcsolatba a zenével? Hogyan lettél zenetanár, zenész?
Szombathelyen, a belvárosban nőttem fel. Édesanyámtól örököltem a hallásomat, aki gyerekkoromban, miután kiderült, hogy nekem is kiváló a hallásom, a saját hangszere, a zongora helyett az érzékenyebb hegedűtanulás felé orientált. Ez ötéves koromban kezdődött. A hegedülés elég jól ment nekem, tizenhárom évesen már országos hegedűversenyt nyertem. A vége az lett, hogy zenetanári képzettséget szereztem. Közben engem is, mint sokunkat a ’60-s évek közepén, alaposan megérintett a luxemburgi rádió, vagy a Szabad Európa műsorai, melyeken már a Beatles szólt, és vártam, hogy akkori kedvenceim, a Felkelő nap háza, vagy a Kinks-től a You Really Got Me megszólaljon. A hegedűtanulás mellett beszereztem első jó gitáromat, amit 400 Ft-ért vettem. Ezt megelőzte egy hét húros szovjet dobozos hangszer, melyet át tudtam hangolni, és az ujjaim azon edződtek meg - egy-egy órás gyakorlás után azok bizony véresek voltak. A ’60-as évek közepétől már különböző szombathelyi beat zenekarokban zenéltem, több-kevesebb sikerrel. Először basszusgitároznom kellett, ami nem esett nehezemre, de gyorsan áttértem a hathúros gitárra, és annak elektromos változatára.  Első volt a Nautilus, majd egy soproni csapat jött, aztán 1967-ben a Mistral, majd az Osiris a velőtrázó bulikkal, mikor a rajongók betontörő és tapétaszaggató módon fejezték ki örömüket. 1971-ben, mint katona folytattam a zenélést, és a Gyöngyhalász ballada című számommal a zsűri különdíját kaptam a sereg vetélkedőjén. Volt a country felé is kirándulásom a banjo-játékom révén, majd a teljes átállás a bluesra a Blueshengerrel indult.  A fél-profinak mondható korszakunkban, a ’80-as években a Natur Blues Band volt az, amellyel az országos vérkeringésbe is bekerültem. A ’70-es években már komoly hírnevet is szereztem gitártudásommal. Ekkor sajátítottam el, állítólag nem akármilyen fokon a szájharmonika és a banjo tudásomat is. Közben főállásban tanítottam főleg a körmendi, de a kőszegi- és a szombathelyi zeneiskolában is a gyerekeket hegedűre, gitárra.

Tényleg, hány hangszeren játszol?
Hegedűn, gitáron, dobrón, mandolinon, négy, öt és hat húros banjo, de az indiai és arab hangszert, a szitárt és oudot is meg tudom szólaltatni. Fújom a szájharmonikát, különböző, öt-hat féle fafúvóst, furulyákat. A régi reneszánsz magyar hangszeren, a kobozon is jól megtanultam, az egzotikusok közül a hawaii gitáron, ukulelén. Most éppen az öthúros banjo eddig még fel nem fedezett rejtelmeivel foglalkozom.

Hogy fért meg a komolyzene tanítás, és a rock-blues zenészkedés egyszerre?
Én a diákjaimat becsülettel megtanítottam hegedülni, egyikük, Horváth Róbert ma a Liszt Ferenc Kamarazenekar tagja, de van Szombathelyen tanító brácsatanár tanítványom is. A megyeszékhelyen, a Kőszegi utcában jólesően hallom, ha rám köszönnek a járda túloldaláról a volt tanítványok: jó napot, tanár úr! Szóval igyekeztem jó pedagógus lenni, de ezt a körmendi zeneiskola vezetése sohasem díjazta akár egyetlen kitüntetéssel sem: talán beat-zenész voltom lehetett oka ennek, talán más, nem tudni. Persze én magam is dicsekedhetek elismeréssel a komolyzene területén: tizenhárom éves koromban országos hegedűversenyt nyertem, majd az akkoriban a szárnyait próbálgató, ma már profi Szombathelyi Szimfonikus Zenekar alapító zenésze, másodhegedűse voltam. E vonós hangszeren legnagyobb sikereimet fiatalként a Capella Savaria kamarazenekarral arattam le: hat lemezt adtunk ki, melyen lanton és eredeti barokk hegedűn játszhattam. Be is jártam velük fél Európát.

Hogy kerültél a blues bűvkörébe?
Jó volt felnőni John Lennonnal, tizenöt éves korom óta gitározom. De a korai zenekaraimban engem inkább a Rolling Stones-féle, R & B stílus, jó kis imprókkal megtűzdelve kötött le. A komolyzenei alapom, és a kiművelt bal kezem megadták a lehetőséget, hogy komolyabban nekilássak a gitározásnak. Ez a tevékenységem évről évre javult, mondhatni, alaposan elsajátítottam a blues gitározás mesterfogásait. A Cream, benne Eric Clapton I'm So Gladje, Jimi Hendrix Little Wingje, Foxy Lady-je mutatta meg azt az utat 1967-68-ban, amerre menni akartam. De példaképem az John Mayall volt, és ma is az, aki a fehér blues királya, és abban a tartományban a maximumát adta annak, amit fehér blues zenészként el lehet érni. Én azt tartom, hogy a feketék blues feelingjét egy fehér zenész sohasem tudja ösztönből visszaadni: az csak az ő privilégiumuk. De a bluesban az a csodálatos, akár fehér, akár fekete játssza, hogy amikor kiszakadnak belőled a rögtönzések, akkor egy olyan érző lélek vagy, aki bele tudja tenni akkori hangulatát, érzelmeit a zenéjébe. Mert az érzelem nélkül, - és ez manapság sajnos sokszor szégyelleni való, - nincs zene, de nincs semmilyen művészet sem. De míg a festő, a szobrász egyszer alkot meg egy művet, a zenész ezt számtalanszor megteszi. A mai fiatalok zöme sokszor csak a karriert látja. A tízen-valahányadik TV-s tehetségkutató műsor összegzése egyértelműen ezt mutatja. Pedig pokolra kell annak menni, - ahogy a népdalban is van, - minimum nyolc-tíz évig gyakorolni kell, aki jó zenész akar lenni, és meg is szeretne maradni annak.

Zenei karriered csúcsa?
Három olyan momentum volt az életemben, amelyre, amíg élek büszke leszek. Az egyik, mikor a zenekarommal Koppenhágában zenéltünk, ahol Duke Ellington fia is fellépett csapatával. Ott láttam és hallottam először profi amerikai feketéket zenélni. Az, hogy mindegyikük több hangszeren is professzionális módon játszott, az természetes volt. A menedzserük az esti fellépés előtt behívott az öltözőjébe, hogy mutassam már meg, hogyan tudok zenélni. Én a mindig a zsebembe levő pofagyalut kaptam elő, és elfújtam egy szép lassú bluest. A zenekarból többen is ott voltak, és a szám végén az impresszárió szorosan átölelt, és azt mondta: Neked fekete a lelked. Ha Amerikában jársz, feltétlenül hívj fel. A másik 1987-ben volt, mikor John Mayall előzenekaraként játszottunk a mester turnéján - Budapest kivételével, ahol Deák Bill Gyuláé volt a kitüntetett jog,- három vidéki városban, Szombathelyen, Pécsett és Debrecenben. Miközben beállítottuk a hangosítást, és gyakoroltunk, John maga is sk. cipelte elektromos zongoráját a színpad másik felén, de amikor a harmonikámat kezdtem el fújni, akkor felkapta a fejét, és hallgatni kezdte játékomat. Később, már a műsor után gratulált gitárjátékomhoz is. Ez a szereplés tette lehetővé azt, hogy 1993-ban ismételni tudjunk a Natur Blues Banddel: ekkor a dunántúli régiónak szánt tatabányai koncertjén voltunk előzenekar. A harmadik az ausztriai Wiesenben, a mai napig is megrendezésre kerülő rock fesztiválon való fellépésünk volt, ahol a világ vezető blues zenészei, John Mayalltól B.B. Kinggen és Eric Burdonnon keresztül Chris Farlow-ig mind ott voltak. Itt játszottunk a legnagyobb létszámú közönség előtt: tizenötezer néző volt ott. Ez a fellépés volt talán az egyetlen, amelyiken anyagilag is rendesen elismerték tudásunkat, és rendbe tudtuk szedni a hangszer készletünket is.

De végül is hogyan kerültetek a Mayall előtt játszók körébe?
Mivel a hazai rendezők nem akartak egy pesti bandát - takarékossági okokból - végigcipeltetni az országon, az egyik vidéki helyszín, Szombathely közelében kezdtek el keresgélni, ahol a helybeliek hozzánk irányították a két, fehér öltönyös, óriási Mercedesszel érkező menedzsert. Peltzer Géza orgonistánk nem túl karbantartott legénylakásán volt az alkalmi próbatermünk, ott mutattuk be nekik az első számot, de a felénél leintettek, közölvén, hogy OK, másnap este Pécsen legyünk koncertezni. A sebtében szerzett tükörradiál gumikkal életveszélyesen közlekedő Barkasszal végül oda is értünk, és hogy profiknak tűnjünk, egyik izmosabb rajongónkat kineveztük roadunknak, aki segített a cuccok becipelésében.

Lemezeidről tájékoztass, kérlek.
A Natur Blues Band adott ki két anyagot: a Rising Blues először csak magnókazettán, nemrégiben CD-n is megjelent. Ezen angol nyelven fele-fele arányban saját és átdolgozott blues számokat játszottunk. A nem sokkal később, 1993-ban kiadott In The Shadow már tisztán saját dalokat tartalmazott. Ennek két kiadása született: egy angol, és egy magyar nyelvű verzió. Mindkét lemezünk, - és ez volt jellemző a hazai piac rugalmatlanságára - Ausztriában készült, ottani finanszírozással, ottani stúdióban. Az már csak hab volt a tortán, hogy a lemezeknek köszönhetően rengeteget koncerteztünk nemcsak Burgenlandban és Stájer-földön, hanem Karintiában is. Grácban előfordult, hogy összesúgtak mögöttem a fiatalok: ott megy a Báró! 2004-ben egy ismerősöm adta a tippet, hogy szimfonikus zenekarral játsszunk bluest. Neki is álltam nagy lelkesen a hangszerelésnek, ami aztán rengeteg éjszakámba került, de 2005-ben a kőszegi vonósokkal ezt megcsináltuk, plusz egy basszus, dob, és jómagam, gitár felállásban. A Blue-Strings projektből aztán egy tíz dalt rögzítő album készült, melynek anyagát a paksi Gastroblues fesztiválon is bemutattuk. Meg kell említenem a Kaleidoszkóp című lemezemet, melyen minden hangszeren én játszom, énekelem saját magam dalait, amolyan unplugged hangszerelésben. Amolyan „lelkizős” album. Összesen ötven saját dalt írtam, melyeknek egy része még nincs meg hanghordozón. Egy szál gitárral kísért dalaim ezek, városi dalok, énekek. Van egy lemeznyi kiadatlan, kobozzal kísért reneszánsz-kori felvételem is. Összességében húsz CD-n szerepelek.

Nehéz volt először a dalszövegírás?
1983 óta írok saját dalokat, amelyek szövegeit is magam írom. Eleinte nehezebben ment, de már mindent le tudok írni úgy, hogy átadjam a hallgatóknak azt, amit szeretnék üzenni. Mert a dalokban ez, az üzenet a legfontosabb.

A spirituális Kelet felé való vonzódásod miben érhető tetten?
Tinédzser koromban érdekelt India, Kína, Tibet, a tudás, a bölcsesség bölcsői. Ez odáig „fajult”, hogy 1981-ben az ország első Kung Fu iskoláját egy osztrák barátom tapasztalataival és segítségével megalapítottam Szombathelyen. Noha kiemelkedő versenyzővé nem váltam, a sportág a mai napig számon tart. Nemrég kaptam egy megtiszteltetést jelentő Tai Chi kardot. Zenében pedig a szitár tanulás révén közeledtem hozzá, és rajta keresztül ahhoz, hogy a természet gyerekeként fogjam fel az életem, a növények-állatok szeretetével. Ezt láthatod magad is, ha a házam körül szétnézel.

Mit tartasz fontosnak az életedben, így hatvan fölött?
A zene a legfontosabb, aztán a természet, benne a kutyáim, macskáim, a kertem, és persze egy érzékeny, megértő női lélek. A muzsika Isten ajándéka, melyet pl. Indiában a zenészek műsoruk kezdésekor neki is ajánlanak fel. A művésznek Isten adott tehetséget, amiben vagy kiteljesedhet, vagy nem. Én, úgy érzem, ezt meg tudtam tenni. És boldog vagyok, attól függetlenül, hogy nem kaptam meg azt az elismerést, amit szerintem megérdemeltem volna, és attól, hogy nem mentem fel Budapestre karriert csinálni. Hogy jól csináltam-e, a válaszom igen. Mert békesség van körülöttem. Alázatosan dolgozom, mert tudvalevő, hogy az érett kalász a földet súrolja, az üres meg fenn lengedezik. És ez így is van jól!

Gróf István


Kislemezbemutatóval egybekötött születésnapi koncertet ad a Petenders
2013-05-04 | koncertajánló


Petenders
Budapest, Dürer Kert
2013. május 09.


A Petenders ötlete 2011 nyarán merült fel Petendi Tamás és Gyöngyösi Gábor beszélgetése során. Mindketten olyan együttesre vágytak, amiben felkészült és elhivatott zenésztársakkal korlátoktól mentes, igazán dögös muzsikát alkothatnak. A csapat végleges felállása (Megyeri Dániel – ének, perka, Petendi Tamás – gitár, Gyöngyösi Gábor – billentyűk, vokál, Baranyi Gergő – basszusgitár, Kató Bálint – dob, vokál) 2012-re alakult ki. Bemutatkozó kislemezük, a négyszámos Bullhorn idén tavasszal digitális formátumban jelent meg. A dalok hallgatottsága szépen növekszik, a Leave Me Alone című szerzeményhez készített videoklipet pedig a legnagyobb videomegosztó portálon eddig több mint kétezerkétszázan látták. A jelenlegi felállásában már egy éve működő együttes május 9-én kislemezbemutatóval egybekötött születésnapi koncertet ad. Ha minden a tervek szerint alakul, az érdeklődők a budapesti Dürer Kertben fizikai formában is hozzájuthatnak a lemezhez. Belépő, ami valójában zenekari támogatás: 1000 Ft.

hoati